Az UB után, jöhetett a következő állomás az UTT. Gyorsan kiírtam a megszokott Facebookos csoportomban, hogy mentek csapatot, ha szükség van rá. Képletesen szólva a tinta még meg sem száradt, és kb. néhány perc után Edó rám írt, hogy fussak velük a Happy Run Team-el. Ezen nem kellett egy percig sem gondolkodnom, hiszen mondhatni már visszatérő vendég vagyok náluk, és mindig élveztem a csapattal történő megmozdulást, így azonnal igent mondtam.

Komoly hírverés és beharangozás előzte meg magát a versenyt, mivel folyamatosan ment a helyi rádióban és még óriásplakáton is kint volt. Az ügy pedig nemes, ugyanis a befolyt összeg a Szolnoki Mentőállomásnak megy (közel kétmillió forint jött össze), vagyis egyértelműen jó célt szolgál, így nem kérdés, hogy elmentem a futásra.

Többféle távon lehetett nevezni: 1,6km -3km -5km – és 10km, amiből én természetesen a 10km-es etapot választottam. Igazából úgy fogtam fel, mint egy jó edzés lehetőséget, egy csipet versenyszellemmel megfűszerezve.

Mivel jótékonysági futásról van szó, nem voltak különösebb korcsoport bontások, így nyilván az elsők közé bekerülni sem sok esélyem volt, de itt, ebben az esetben nem is ez a lényeg.

Ott van az a tó, a sok „hülye” meg megy körbefutni, mert jobb dolga sincs, gondolják sokan. Mondanám, hogy jogosan, de hazudnék, mivel én is évről-évre részese vagyok, bár a fénye kicsit megkopott, de ne szaladjunk ennyire előre.

Nem kellett csapatot keresnem, mert az IDatások már előre szóltak, hogy szeretnék ha idén is velük futnék, így a feladat ezen része gyorsan kipipálódott. Ahogy közeledett az esemény, úgy jött egyre közelebb a lányom ballagása is. Gondoltam ránézek az időpontra nehogy gikszer legyen, és lett. Csakúgy, mint a szalagavatót, most is sikerült olyan dátumra tenni a ballagást, ami egybe esett a versennyel. Na jó, ezt most akkor sem hagyom ki gondoltam, és brutális szervezkedést indítottam, aminek köszönhetően némi kompromisszummal sikerült összehangolni, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta se vesszen oda.

Az élet a legnagyobb rendező, de ezt bizonyára ti is megtapasztaltátok már. Aki folyamatosan követi a dolgaimat az tudja, hogy elkezdett érdekelni az extrém ironmanek világa, mert abban még bőségesen van kihívás számomra, így idénre nem Nagyatád volt a fő célpont. A dolgok viszont nem úgy alakultak, ahogy terveztem, és el kellett engednem ezt a dolgot, mert egy extrém ironmanhez nagyon sok pénz kell. Nem is a nevezés az, ami annyira drága, hanem az odautazás, szállás, és saját frissítő stáb, mivel ezeken a versenyeken mindezt magadnak kell biztosítani. Szóval be kellett látni, hogy erre most esély sincs. Így, mivel a Balatonman nem rendez Ironman távú versenyt, csak Nagyatád maradt, ami belefért a keretbe, pedig ott is eléggé elszabadultak az árak. De az égiek szeretnek (ebben teljesen biztos vagyok), így végül megkaptam az extrém ironmanem.

Gondolom sokatok számára nem meglepetés, hogy idén is feltűntem, mint csapatmentő az UTT-n. Most az EUsTAFéta csapatát kísértem végig. Annyiban rendhagyó lesz a beszámoló, hogy nem lesz túl bő lére eresztve, aminek több prózai oka is van.

A csapattagok nem szerettek fotózkodni, és el-el surrantak, mint egy rossz gyerek, aki valami csínyt követett el, mikor észrevették, hogy fényképezni szeretnék. A másik, hogy már fejből fújhatjátok az útvonalat, így inkább az érdekességekre és nehézségekre koncentrálok, amiből azért akadt gazdagon.