Ott kezdeném a történetet, hogy nekem az idei év nem a nagy rekordokról és csúcsdöntögetésekről szólt, hanem arról, amit mindig is próbáltam mondani, hogy élvezzem azt, amit csinálok. A sport nekem most újra arról szólt, hogy kikapcsoljon, szórakoztasson, és a versenyeken találkozzam a barátokkal, ismerősökkel.

Ezt elég nehezen sikerült áttolnom az edzőm felé, amit valahol meg is értek, mert ő olyan, aki a maximumot akarja kihozni belőled, még akkor is, ha te nem azt akarod. Így idén először voltak olyan edzések, amiket nem teljesen úgy hajtottam végre, ahogy ki volt írva, és még csak nem is idegesített. Na, ilyen korábban nem fordult elő.

Idén megint csapatot mentettem az UTT-n. Ráadásul olyat, amit már korábban is. Nem sokkal a verseny előtt Zita a csapat kapitánya rám írt messengeren, hogy van-e már valami csapat ahol futok? Mondtam, hogy még nincs. Erre ő, hogy akkor már van, és mindenképpen számítana rám. 54km táv maradt ki, amire nem volt jelentkező. Én bevállaltam volna, de azért a partizán akciókat hanyagolva, egyeztetni szoktam az edzőmmel, hogy mi legyen, és mennyit futhatok, úgy, hogy ne kavarjon be az edzéstervbe. Nándi 30km-ben maximalizálta a távot, így keresni kellett még egy beugróst.

Az Ultrabalatonos futás után olybá tűnt, hogy idén már nem nagyon fogok versenyezni, és az alapozásig kellemesen pihengetek. Mondjuk ez a pihenés is relatív, mert nem nagyon tudok a hátsómon ücsörögni sokáig, és így is heti 6 edzést csináltam. Nándi már szólt is, hogy jó lenne, ha picit visszafognám magam, és legalább még egy pihenőnapot iktassak be.

Nem sokkal ezután érkezett a Messenger üzenet Edótól, hogy Jani újból szükség lenne a segítségedre. Aki esetleg az előző UB-s beszámolót nem olvasta volna, annak mondom, hogy Edó a Happy Run Team csapatkapitánya, akiket az UB-n kisegítettem, mert kiestek tagok.

Mondhatni a történelem megismételte önmagát, és 3 tag hiányzott a csapatból. Zoli (féllábú Kenguru), aki már az UB-n sem akart futni, beáldozta magát, annak ellenére, hogy aznap éjszakára kellett mennie dolgozni, bevállalt egy combos szakaszt. Edó triatlonos nagyfia Tomi is beugrott, azonban még ez is kevés volt a boldogsághoz. Itt jöttem én újra a képbe, hogy a hiányzó űrt kitöltsem. Az UB Trailről címszavakban csak annyit mondanék, hogy 109km táv, amelyben 2137m szintkülönbség van, és gyakorlatilag a Balaton-felvidéken kanyarog, leginkább erdőben és terepen.

Egy picit menjünk vissza az időben. Na, nem olyan sokat, csak addig, amíg kiderült, hogy májusban nem lesz UB, mert Covid jött és elmeszelt kb. mindent, mint ahogy a korábbi beszámolóimban is írtam. Itt azért annyiban más, hogy az egyik legtöbb embert megmozgató futó rendezvényről van szó, ahol mindenki IS fut.

Ennek következtében elkezdtek felbomlani a csapatok. A Facebookon van egy UB csapatkereső csoport, ahová mindig fel szoktam tenni, hogy mentek csapatot, ha valaki szükségét érzi. Na, ebben a csoportban, ami az utóbbi időben ment, azt már majdnem nézni is rossz volt. Iszonyat mennyiségű csapatot próbáltak átadni, eladni, újjászervezni. Ráadásul szinte nulla kapással, ami azért durva, mert egyébként várólista van a versenyre, azok részéről, akik nem tudtak bekerülni.

Szóval, ha azt mondom, hogy káosz kezdett kialakulni ezen a téren, azzal egy csöppet sem túlzok.

Hogy is kezdjem ezt a beszámolót? A Nagyatádi verseny után maradtak kérdőjelek, és valami enyhe űr bennem. Valahogy semmi nem akart összejönni. Szerettem volna egy nagyon jót menni, és nem jött össze úgy, ahogy én szerettem volna. A meló pedig bele volt téve gazdagon. Az okokat hagyjuk, mert részben csak találgatni lehet, és részben lehet, hogy csak belemagyarázás.

A lényeg, hogy Nándi (Ensport) kérdezte, hogyan tovább? Mit szólnék hozzá, hogy egy formamentéssel Kenesén bepróbálnánk egy Iron, vagy fél távot. Akkor már úgyis hűvös lesz, jó minőségű az aszfalt, teljes útzár és társai.

Konzultáltam a támogatóimmal is, akik elsőre rábólintottak (köszi Sóház Apartmanház és KIsállateledel szaküzlet), így már csak magamat kellett meggyőzni, hogy akarok-e ilyen rövid időn belül még egy Ironmant menni. Végül is győzött a kíváncsiság, hogy mire vagyok képes, egyáltalán meg tudom-e csinálni, és mit tudok majd menni hűvösebb időben (ezen, ahogy leírom még most is nevetek).