Józsa János
Az ember kíváncsi! Én is az vagyok. Többek között ezért neveztem be a veszprémi Spartan Racre, amit az egyik kedves ismerősöm, Kinter Zoli ajánlott. Manapság tényleg olyan sokszor láttam és halottam felőle, hogy utána olvastam a versenynek. Megnéztem a versenykiírást, és mi baj lehet felkiáltással eldöntöttem, hogy kipróbálom.Mivel láttam, hogy van junior verseny is, egy gyors közvélemény kutatást folytattam a gyerekek között, hogy ki szeretne indulni. Lili nem sokáig habozott az igennel, de Bence óvatos duhaj, és egyelőre lemondott a lehetőségről.
Így kettőnket be is neveztem, és izgalommal vegyes félelemmel, vártuk az eseményt. No, nem a táv ijesztett meg, hanem a kiírásban szereplő valóban spártai körülmények, mint pl. a verseny végén a slagos zuhanyzás és társai. Bevallom, ez nagyon messze esik a komfortzónámtól, de igyekszem tágítani a határait.
Viszonylag korán kellett indulni, mert Veszprém nem a szomszédban van, és a szervezők minimum az 1 órával korábban történő érkezést kérték.
2016-ban elérkezettnek láttam az időt, hogy egy újabb megmérettetést vállaljak be. Utólag kiderült, hogy picit korai volt, de ne szaladjunk ennyire előre. Elkezdtem nézni a hazai féltávos versenyeket, és a korai szakaszban be is neveztem v keszthelyi versenyre, de informatikai hiba miatt a szerverük összeomlott és hiába voltam benne a kedvezményes számban, így nem lett érvényes a nevezés. Amikor kijavították, már nem is figyeltem a későbbi időpontot, mert nem tartottam korrektnek, hogy a hibájukból adódóan negatív lett a regisztráció (nem csak nekem, hanem több embernek is), így mondjuk úgy, hogy „hanyagoltam” a versenyt.
A történet kezdete 2014-re datálódik vissza, mikor is eldöntöttem, hogy lefutom a maratont. Szerintem a legtöbb rendszeresen futó ember életében eljön az a pillanat, kellő kilométerrel a cipőjében, hogy megméretesse önmagát.