Gondolom sokatok számára nem meglepetés, hogy idén is feltűntem, mint csapatmentő az UTT-n. Most az EUsTAFéta csapatát kísértem végig. Annyiban rendhagyó lesz a beszámoló, hogy nem lesz túl bő lére eresztve, aminek több prózai oka is van.

A csapattagok nem szerettek fotózkodni, és el-el surrantak, mint egy rossz gyerek, aki valami csínyt követett el, mikor észrevették, hogy fényképezni szeretnék. A másik, hogy már fejből fújhatjátok az útvonalat, így inkább az érdekességekre és nehézségekre koncentrálok, amiből azért akadt gazdagon.


Már az elején is majdnem fennforgás volt, mikor jöttek értem, picit ki volt centizve az idő, kb. annyira, mint amikor a moziban pörög a bombán a számláló, és a főhős hezitál, hogy a kék vagy a piros drótot vágja el. Persze a vége, hogy a világ megmenekül, mi pedig odaértünk, de azért leizzadtunk kicsit a klíma ellenére. Az autó futóművétől pedig én kérek bocsánatot, hogy milyen utakon mentünk.

A lényeg, hogy ott voltunk a kiskörei váltópontnál, ahol Ákosnak kellett váltania Mónikát Az időjárás most sem kímélte a futókat, mert bődületesen meleg volt. Szerencsére a csapat fel volt készülve sótablettával (és mindennel IS), amiből a tartóba el is tettem párat. Mónika finoman szólva is szétcsúszva érkezett, mondhatni csoda, hogy beért. Ákos elrajtolt, én pedig segítettem, hogy jobban legyen. Egyből kapott sótablettát, hűtött folyadékot, illetve a fejét, karját is meglocsoltuk.

De mentünk is tovább, mert utána én következtem, Dinnyéshátnál kellett leváltani Ákost, aki menetrendszerűen érkezett. Futás előtt bevettem egy sótablettát, teljesen bevizezve vettem fel a pólót és a fejpántot, illetve a soft kulacsot is feltöltöttem, hogy mindenre fel legyek készülve, mert a gáton tényleg embert próbáló volt az idő.
A picit több mint 9 kilométer mondhatni eseménytelenül telt el. Stabilan ment a futás. Nagyjából fél távnál volt egy frissítőpont ahol bevettem még egy sótablettát, és egy High5 Slow Relase zselét. Simán, jól ment a futás, és erőlködés nélkül gyorsabb lett, mint terveztem.


Sarudon Dominik váltott, így volt időm pihenni, nyújtani és beszélgetni a csapat többi tagjával. Norbival a dedikált sofőrünkkel nagyon jól megértettük egymást. De Dominikkal, és Edinával is jókat beszélgettem. Mielőtt a többiek elővennék a voodoo babámat és célzott szúrásokat helyeznének el, érzékeny testtájakon gyorsan kijelenteném, hogy velük is minden rendben volt, csak mivel ők másik autóval mentek, így kevesebbet tudtunk kommunikálni. De nagyon jó kis összetartó csapat volt!

A következő futásom a fordítótól Poroszlóig tartott, és a rövid 10km bőségesen tartogatott izgalmakat. Már a fordítónál mondták, hogy viharra lehet készülni, amit nehéz lett volna eltitkolni, hiszen egyre erősebben fújt a szél. Miután elindultam eleredt az eső, aztán úgy gondolták odafent, hogy ez így nem elég funny, ezért átkapcsoltak monszun üzemmódra. Ezzel két szemvillantás alatt olyan mennyiségű víz érkezett le (pici jéggel, széllel), hogy hömpölygött az úton. Most nem kellett vizezni magam, mert a cipőmből is bugyogva tört elő az esővíz. Ami még durva volt, hogy az autóút magasabban volt, mint ahol futottunk, így az autók kerekei által felcsapott vizet is megnyertük a nyakunkba. Kevésbé volt vicces, mint ahogy most olvassátok.

De minden véget ér egyszer, így az eső is elállt a távom felénél, és visszakapcsolták a napot. Ettől olyan pára keletkezett, hogy a távolabbi futó ködbe, akarom mondani párába veszett. Meg is álltam lőni egy képet, de sajnos nem adja vissza, hogy milyen is volt valójában. Sótabi itt is kettő játszott, és ment a High5 gél, ahogy az kell. A fenti apróságoktól eltekintve más egyéb nehézség nem akadt, így megint hoztam az előírt időt, és simán megtörtént a váltás.


A következő és egyben utolsó futásom már 8 óra utánra esett, és még viccelődtem is a jelen lévőkkel, hogy elfutok a chippel a naplementébe. De valójában így lett, csak természetesen megkerültem, hogy át tudjam adni a stafétát Mónikának.

Ez az utolsó futás kimondottan jó volt. Az idő kellemesre visszahűlt, szúnyogok most nem voltak, és jól esett a futás. Mondhatni örömfutás volt. De innentől mindenkinek az volt, ahogy láttam az arcokon.


A befutó is Mónikáé volt, aki olyan szintre pörgött fel, hogy az utolsó csippantás után nem állt meg a csapatnál, hanem robogott tovább. Nem is akárhogy! Annyira meglepett mindenkit, hogy elszaladt, hogy utána eredtem, és majdnem sprintelnem kellett, hogy utolérjem. De közölte, hogy ő ugyan nem áll meg a célkapuig, így hagytam had szaladjon tovább.

Valószínű, hogy a háromféle szúnyogirtó keveréke dobta meg ennyire, de olyan flóban volt, hogy elképesztő. A másik elmélet szerint a rasztahajú trombitás ember tehető felelőssé a történtekért, de így utólag már nehéz okosnak lenni.

A lényeg, hogy az egész csapat (Edina, Eszter, Mónika, Ákos, Dominik és jómagam) szépen, biztonsággal célba ért. A megérdemelt zsíroskenyerünket majszolgatva még felköszöntöttük Dominiket szülinapja alkalmából, aztán szétvált a csapat és irány haza.

Elmondhatom, hogy megint csak újabb élményekkel lettem gazdagabb. Köszönöm a nagyszerű csapatnak, hogy részese lehettem!

Akik nélkül minden sokkal nehezebb lenne:

Hozzászólások: