Az Ultrabalatonos futás után olybá tűnt, hogy idén már nem nagyon fogok versenyezni, és az alapozásig kellemesen pihengetek. Mondjuk ez a pihenés is relatív, mert nem nagyon tudok a hátsómon ücsörögni sokáig, és így is heti 6 edzést csináltam. Nándi már szólt is, hogy jó lenne, ha picit visszafognám magam, és legalább még egy pihenőnapot iktassak be.

Nem sokkal ezután érkezett a Messenger üzenet Edótól, hogy Jani újból szükség lenne a segítségedre. Aki esetleg az előző UB-s beszámolót nem olvasta volna, annak mondom, hogy Edó a Happy Run Team csapatkapitánya, akiket az UB-n kisegítettem, mert kiestek tagok.

Mondhatni a történelem megismételte önmagát, és 3 tag hiányzott a csapatból. Zoli (féllábú Kenguru), aki már az UB-n sem akart futni, beáldozta magát, annak ellenére, hogy aznap éjszakára kellett mennie dolgozni, bevállalt egy combos szakaszt. Edó triatlonos nagyfia Tomi is beugrott, azonban még ez is kevés volt a boldogsághoz. Itt jöttem én újra a képbe, hogy a hiányzó űrt kitöltsem. Az UB Trailről címszavakban csak annyit mondanék, hogy 109km táv, amelyben 2137m szintkülönbség van, és gyakorlatilag a Balaton-felvidéken kanyarog, leginkább erdőben és terepen.


Bevallom, hogy nem nagyon fűlött a fogam a dologhoz, és próbáltam finoman kihúzni magam, hogy biztosan találnak olyat, aki szívesen menne, de nem így alakult. Pedig mocskosul bíztam benne, mert egész héten esett az eső, hűvös és barátságtalan idő volt, és a versenyre sem voltak vidámak a kilátások. Azért nem mondom, hogy sajnos, mert végül is hatalmas élmény volt, de nem akarok elébe menni a történetnek.

Itthon elrendeztem mindent, és rábólintottam.

Pénteken fél négykor már a szokásos indulási ponton Mártiéknál voltam, hogy onnan továbbsuhanva felvegyük Szilvit, és menjünk le a Balatonfüredi szállásra, ahol az UB-n is megszálltunk. Edóék, mivel ők már korábban lementek, meglátogatták a versenyközpontot Csopakon, felvették a rajtcsomagokat, és begyűjtöttek mindent IS.
Viszonylag gyorsan sikerült leérni, majd elfoglalni a szállást, ahol most Tomival kerültem egy szobába. Ide gyűltünk össze (Edó, Márti, Szilvi, Fejó, Zoli, Tomi, és én), megbeszélni a Szombati versenyt, és egyeztetni a dolgokat. Megkapta mindenki a rajtszámot, fejlámpát (hoppácska de jó – ekkor még azt hittem), pólót.


Miután helyére tettünk minden kérdést, gyorsan felbomlott az egység, ment mindenki aludni, hogy másnap kipihenten vághasson neki az etapjának.
Reggel, testvérek között is hűvös, szeles időre ébredtünk, amit még a forró kávé sem tudott teljesen feledtetni. Sejtettük, hogy nem lesz egy fáklyás menet.

A versenyközponthoz érve, sikeresen találtunk egy parkolóhelyet, ahol kiszállva egyből ügyesen megmerítettem a tartalék cipőmet egy szép, kis pocsolyában. Sebaj, lesz egy még így se!


Sok idő nem volt nézelődni, mert már mondták is, hogy a 7:15-ös indulású csapatok készüljenek az rajtra. Elkészült az elmaradhatatlan startfotó, és a csapat közösen elrajtolt, de természetesen innen csak Zoli ment tovább, ő vittel el az első cirka 17 kilométert, mivel neki utána mennie kellett vissza Pestre, mert éjszakára ment dolgozni.

Mi addig kihasználtunk a lehetőségeket, és forró teával, finom péksütikkel próbáltuk feledtetni a hideget és a ránk váró nehézségeket. Miután mindenki jóllakott, és kissé kisimultak a vonásai elmentünk az első váltópontra, Hidegkútra (na, még neve sem utal sok jóra), ahol Szilvire várt a feladat, hogy átvegye a stafétát és lefussa a következő szakaszt Pécselyig.

Annyit azért gyorsan az elején megemlítenék, hogy hideg ide, szél oda, nem tudta kedvét szegni a lökötteknek, akik beöltöztek Csillámf@szpóni Lámának (jajj, ez már korhatáros), és szivárványos tüllszoknyában, pompomokkal rázták a denszet Zolira várva, amivel nem kis feltűnést sikerült kelteniük.


Zoli érkezett balról, kissé megtörve, de halva nem, Szilvi pedig úgy elsuhant, hogy Fejó még fotót sem tudott a váltásról csinálni. Erre a váltásra még a meklárennél is büszkék lettek volna.

Zoli próbált lelket önteni belém, hogy készüljek nagyon, biztosan kelleni fog a bot, full sár minden, és óvatosan este (mert ez a szakasz vár pepitába majd rám visszafelé), mert rohadtul csúszik és köves, sziklás. Na, mondom barátságos kilátások.

Zolit hátba veregettük, mondtuk neki, hogy kicsit gyorsabban is futhatott volna (na, jó csak viccelek) és útjára engedtük, mi pedig indultunk a következő pontra, Pécselyre, ahol Tomi várta, hogy debütáljon, és megmutassa, hogyan kell maxon lehozni egy szakaszt.

Szilvi kissé megviccelt bennünket, mert sötét cuccban indult és azt figyeltük, de mire megjött közben kétszer is átöltözött és világos, rövid ujjú pólóban, simán, lazán hozta a rá kiszabott feladatot.


Tomi elviharzott, és tudtuk, hogy haladnunk kell, mert ő gyorsan fog futni, és oda kell érni időben Vöröstóra, ahol Fejóra várt egy durván 8-as.
Sokat nem kellett várni, mert Tomi beviharzott és 5 percen belüli ezrekkel kimaxolta az első 8 kilis szakaszát. Nem semmi a kispajtás.
Fejó átvette a chipet és már futott is, hogy megtegye, amit a mórnak meg kell.


Közben elmesélem, hogy a váltópontok kiemelkedően jók voltak, és igaz ez a személyzetre is. Mindenki segítőkész, kedves, barátságos. Magukon a pontokon pedig nagyon jó választék volt, és igencsak jól esett mindenhol a forró tea, és egy két falat finomság.

Az idő nem nagyon akart javulni, de legalább nem esett az eső. Mondjuk, ha a szél nem fújt volna, akkor egészen ideális futóidőnek is lehetne mondani.
De térjünk vissza mór hősünkre Fejóra, akit már vártunk, mint kisgyermek a karácsonyt, de csak nem akart feltűnni a kalkulált időre. Kezdtünk picit megijedni, hogy lesérült, és Tomi még elé is ment kicsit, de nem látta. Aztán nem sokkal ezután felbukkant, és kissé fújtatva berobogott Vigándpetendre a váltópontra. Mint kiderült a késést az a plusz 2 kilométer okozta, amit egy eltévedés miatt sikerült hozzátennie. Pedig mondtuk neki, hogy adunk mi még neki, ha futni akar.


Igazából örültünk, hogy semmi baja nem lett, és időben amúgy is nagyon jól álltunk, mert mindenki hozta, amit vállalt, viszont Zoli és Tomi gyorsabb volt, és sikerült jelentős pluszra szert tenni, szóval ilyen apró malőrök nem kavarhattak be.

Innen Szilvi jött újra Balatonhenyéig egy majdnem 11-es szakasszal. Ő el is indult, majd nem sokkal utána mi is, hogy Edó fel tudjon készülni, mert ő lesz a következő játékos.

Itt ismét sikerült az egész váltópontot megnevettetni, mert amíg Szilvire vártunk, Edó elment egy pislantásra, viszont Szilvi nem macskázott és jóval hamarabb érkezett, mint számoltuk. Edó pedig eközben a Toi-Toi vendégszeretetét élvezte, ahová Fejó rohant, hogy gyere, mert itt a Szilvi. Úgyhogy mondhatni a budiról villám rajtot véve száguldott el, hogy elhozza nekem a Köveskáli váltópontig a chipet.


Átmentünk a Köveskáli ponthoz, ahol gyorsan bemelegítettem és készítettünk pár fotót az ottani faszarvassal. Ezután átöltöztem, megtöltöttük az ivózsákot, és felkaptam a terepfutó cipőt.


Edó érkezett, én pedig átvettem a chip-et és elindultam az első szakaszomra. Volt bennem némi félelem, hogy eltévedek, mert terepen nem szoktam futni. Persze végigtoltam a Spartant, meg egyszer mentettem már csapatot az Ultrakéken, de az már jó régen volt.

Az elején még kissé óvatosan, majd egyre bátrabban kezdtem futni, közben úgy figyeltem a fehér útjelző szalagokat, mint Margit néni a postást, nyugdíjfizetéskor, hogy nehogy rossz felé vegyem az irányt. Az idő egészen kipendült, a táj pedig fantasztikus volt. Hiába volt ez az egyik legdurvább rész, tekintve, hogy a Hegyestűhöz kellett felfutni (mondjuk bitang volt ott mind), de szerintem az egyik legszebb rész is. Olyan panoráma tárult elém, ahogy felértem, hogy legszívesebben megálltam volna fényképezni, mert nem lehetett betelni a látvánnyal. A szőlők, a lent elterülő Balaton, a rajta ringatózó vitorlások valami mesébe illő látványt nyújtottak. Persze nem álltam meg, mert nem akartam, hogy boruljon a szintidő, így csak magamba szívtam ezt a csodát, és kapkodtam tovább bőszen a lábam. Jó sok embert sikerült leelőzni, és az órámra nézve csak pislogtam, hogy jóval jobb időt megyek, mint terveztem.


Szentantalfához közeledve a műúton futottam, mikor utolértem egy futót, aki láthatóan küzdött. Próbáltam volna felrázni, és mondtam, hogy kitartás, mindjárt itt a váltópont. Mire csak annyit mondott, hogy neked. Hoppá, mondtam, akkor én kérek elnézést, és kitartást. Majd futottam tovább és benyargaltam a váltópontra, ahol Tomi már be volt sózva, és alig várta, hogy indulhasson.


Beérve a csapat mondta, hogy nagyon jó időt mentem, amit sejtettem is, mert engem senki sem előzött meg, viszont én azt is, aki előttünk indult. Sikerült nekem is hozni egy kis plusz időt, és a saját szakaszom 5:35-ös átlaggal lenyomni, ami még aszfalton sem kaki, nemhogy a Hegyestűi szakaszon.

Kis nyújtás, kis kaja, majd vissza Pécselyre, ahol Tomi fog befutni, és végre Márti is megmutathatja, hogy mit tud. Előtte is meglengetem a kalapom, mert kb. akkora kedve volt ezen a versenyen futni, mint békának a gólyabálon részt venni, de a csapatszellem mindent felülír. Nyavalyák, fájdalmak huss, Mártinak meg fuss.

Tomira várva, finoman szólva is kezdtünk jégcsappá válni. Ez az idő annak, aki fut jó, viszont ácsorogni büntetés volt. Aztán hallom ám a kiabálást, hogy „az meg a Tomi”, „ez hülye”, „ez nem normális”, és hasonló kedves jelzők csak röpködtek, mint falevél a metsző szélben. Aztán ahogy közeledett láttam, hogy tényleg nem százas a gyerek. Félmeztelen, rajta az ivózsák száguld a kiscsákó a váltópont felé. Mondanom sem kell, hogy megint valami bitang idővel hozta le a 14km-es szakaszt, és csak vigyorgott, mint Süsü a vadalmára.


A többiek meg csak ránéztek és már akkor is jégbe fagyott mindenkiben minden IS.

Márti ezen kis intermezzo után mosolyogva indult saját kálváriájára, mi pedig vissza hidegkútra, ahol ismét az enyém lehet a főszerep.

Közben szépen besötétedett, és tudtam, hogy most nagy próbatétel fog következni számomra. Nem kizárólag az extrán nehéz szakasz miatt, hanem sötétben, az erdőben kell futni, ami valljuk be nem a szívem minden vágya volt. Főleg azok után nem, hogy pont a Balatonon egyszer megkergetett egy vaddisznó, én meg közben kihordtam lábon egy hátsófali szívinfarktust.

Amíg Mártit vártuk elmeséltem Tominak, hogy az ilyen durván emelkedő szakaszt nem szabad megfutni, mert nagyon sokat kivesz az emberből, és amúgy is többet ésszel.


Mellettünk a Staff-os csajok sikítottak, tapsoltak olyan hangerővel, hogy megkérdeztem, hogy mit vettek be, de állítólag ők alapból hozzák ezt a szintet.

Aztán mintegy varázsütésre megjelent Márti, akit nem ismertünk meg, mert ő is levetkőzött, pedig Edó szerint az kizárt. Ebben kivételesen tévedett, de a lényeg, hogy szépen és épségben hozta a szakaszt.

Átvettem a stafétát és azzal a lendülettel felfutottam azon az emelkedőn, amit még az előbb én ecseteltem Tominak, hogy marhaság. Magamban röhögtem is, de direkt csináltam. Aztán a mosoly ráfagyott az arcomra, amikor az út bevitt a koromsötét erdőbe, és a kapott fejlámpa fénye csak annyira volt elég, hogy jelezze a vadaknak, hogy itt fut egy hülye.

Le is vettem a fejemről és magam elé tartva legalább már egy méterre láthattam, a többit pedig fedje jótékony homály. Kezdtem érteni, hogy Zoli miről beszélt, amikor azt mondta, hogy jól készüljek fel. Botot nem vittem, ami nem is volt baj, mert úgyis a lámpát kellett kézbe fogni. Masszívan saras, pocsolyás, vizes részek voltak, tele emelkedővel, kövekkel, és mindennel, ami szem szájnak ingere.

Piszkosul kellett figyelni, hogy nehogy eltévedjek. Szerencsére a szalagok világítottak a sötétben (már amelyiket nem fújta fel a szél a fára), és az adrenalin úgy dolgozott, hogy nem volt érkezésem becsinálni se a sötét erdőben, mert minden idegszálammal az útra, és a szalagokra koncentráltam a mécsesem fénye mellett.
Gyakorlatban tudtam volna gyorsabb lenni, de technikailag nem, mert nem láttam túl sokat. Így is vagy háromszor kibicsaklott a lábam, és örültem, hogy nem lett baj belőle. Az, hogy tócsába léptem és hasonló finomságok nem is érdekelt.

Időnként az órámra nézve örömmel konstatáltam, hogy fogynak a kilométerek, és nemsokára beérek a váltópontra. Ami érdekes volt még, hogy ezen a szakaszon nagyon egyedül futottam, nagyon kevés emberrel találkoztam, pedig most kifejezetten örültem nekik, mivel azt jelentette, hogy nem tévedtem el.

Volt ahol teljesen megállva, óvatosan lépkedve kellett leereszkedni, vagy az utat keresztező kidőlt fa nehezítette a továbbhaladást. Aztán a távolban már láttam a fényeket, és örültem, mert azt jelentette, hogy mindjárt bent vagyok.

A ponton megint Tomi váltott. Oda akartam adni a lámpámat, hogy kettővel menjen, hogy lásson, de nem kellett neki és már el is viharzott. Sokat nem lehetett szöszmötölni, mert utolsó szakasz csak 5km környéke volt, ami Villám Villnek biztosan nem lesz több mint 30 perc, így már mentünk is a célhoz várni Tomi befutóját.


Természetesen megint hamarabb jött, mint ahogy vártuk, de a végére teljesen kikészült szegény, mert meghúzódott a lába. Egyből kapott takarót, összekapartuk, és mentünk is a célhoz a közös fotóra.


A csapat sikeresen célba ért, méghozzá jóval a tervezett időn belül, a középmezőnyben végzett, ami az eddigi legjobb eredmény lett.


A célfotó és érem átvétel után megrohamoztuk az etetőt, mert mindenki bitang éhes volt. Én először egy forró gulyást, majd lefojtásként egy húsos tésztát toltam be az arcba, hogy visszapótoljam elvesztett kalóriákat.

Miután mindenki visszatért az életbe, a szállás felé vettük az irányt, visítva röhögős érkezéssel. De ahogy mondja a kemény mag, ami a Happy Runban történik az a Happy Runban marad.

Másnap hazaindulás előtt összegyűltünk újfent egy kis sütizésre. Ezennel Tomi követett el egy Shrek szeletet, amiből nem sajnálta ki a rumot, és persze titokban Edit is ügyködött. Megint sikerült meglepni mindenkit egy-egy egyedileg készített kulcstartóval.


Megbeszéltük, hogy nem egyenesen haza megyünk, hanem teszünk egy laza kitérőt Tihanyba, ha már úgyis ilyen közel vagyunk. Pici levezető sétával, fantasztikus panorámával a Rege cukrászda teraszán találtuk magunkat, ahol még a nap is úgy kisütött, hogy szinte késő nyári időnek tűnt, és rövid ujjú pólóban kortyolgathattam az eszpresszómat.


A parton egy rövid hattyúszelídítő bemutató után (ala Fejó) még egy sajtos-tejfölös lángos is belefért, majd elindultunk haza.


Útközben sok-sok tavat láttunk, amit gondoltunk, hogy körbe futunk, de úgy döntöttünk, hogy ahhoz kell még pár év.

Nagy vidámságban érkeztünk Pestre, ahol fájó búcsút intettünk egymásnak.

Ismét egy fantasztikus hétvégén vagyok túl, és megint csak nagyszerűen szórakoztam. Rengeteg mókával, kacagással, és új élménnyel gazdagodva. Picit beleízlelve a terepfutás szépségeibe, megküzdve a saját démonaimmal és a sötéttel.


Köszönöm az élményt, és a lehetőséget! Szuper volt újfent veletek futni!

Hozzászólások: