2016-ban elérkezettnek láttam az időt, hogy egy újabb megmérettetést vállaljak be. Utólag kiderült, hogy picit korai volt, de ne szaladjunk ennyire előre. Elkezdtem nézni a hazai féltávos versenyeket, és a korai szakaszban be is neveztem v keszthelyi versenyre, de informatikai hiba miatt a szerverük összeomlott és hiába voltam benne a kedvezményes számban, így nem lett érvényes a nevezés. Amikor kijavították, már nem is figyeltem a későbbi időpontot, mert nem tartottam korrektnek, hogy a hibájukból adódóan negatív lett a regisztráció (nem csak nekem, hanem több embernek is), így mondjuk úgy, hogy „hanyagoltam” a versenyt.

A neten kutatva nagyon sokan dicsérték a dunaújvárosi versenyt, ráadásul árban is igen barátságos volt. Szóval nem is agyaltam rajta sokáig és beneveztem a versenyre.

 

Addig is edzettem szorgalmasan, ami leginkább futásból és erősítős edzésből állt, de a biztonság kedvéért bedobtam pár úszást is. Megvásároltam egy Merida Road Race aluvázas bicajt is (a költségvetés jobbat nem engedélyezett), mert montival azért mégsem akartam égőzni. Barátoktól kaptam jó pár cuccot, illetve vásároltam is pedált, bukót, meg ami szükséges volt. Nem vittem túlzásba a dolgokat és igyekeztem olyan dolgokat vásárolni, ami tényleg kell, és a tapasztaltabbak ajánlottak, de semmi fölöslegeset. Bringázni is elmentem, de nem vittem túlzásba. Na, ez később csúnyán vissza is köszönt, de mindent a maga idejében.
A versenyre az egyik legjobb barátom Erdősi Józsi kísért el, hogy segédkezzen, amiben szükséges, illetve vezessen hazafelé, mert gondoltam, hogy nem lesz egy fáklyás menet. Előtte semmilyen triatlonos versenyen nem indultam, szóval volt nem kevés izgalom is, kár lenne tagadni. A legjobban a nyíltvízi úszástól és a kerékpáros résztől féltem.

 

Elérkezett a verseny napja, és a helyszínre érve láttuk, hogy az időjárás finoman szólva is barátságtalan. Rendesen fújt a szél, és a Duna úgy hullámzott, hogy Józsi barátom azt mondta, hogyha fizetnének érte, sem menne bele. Valahogy osztottam az érzéseit, de ugye számomra ez az opció nem játszott. Rövid sorban állás után felvettem a rajtcsomagot, a bringát és a cuccaimat elhelyeztem a depóba, a sisakra és a kerékpárra felragasztottam a számot ahová mondták és már mentem is öltözni.

Mivel mondták, hogy lehet neoprént használni, így felvettem az ismerőstől kölcsönkapott Profile Design neoprént, és besorakoztam a rajthoz. Azért nem kevés versenyző arcán volt hasonlóan nem őszinte mosoly a Duna hullámzását látva.

 

Elérkezett a rajt, és felpezsdült a víz. Én mellúszásban küzdöttem a méterekkel és az elemekkel, ami nem volt egyszerű, és köszönhetően a magas hullámoknak két alkalommal sikeresen be is ittam a vízből. Az adrenalin viszont úgy dolgozott, hogy gyakorlatilag ugyanazt az időt úsztam nagyjából, mint amit medencében.
A vízből kikecmeregve, megcéloztam a depót ahol neoprén le, kis törölközés, majd elhűlve szembesültem vele, hogy nincs zokni. Áttúrtam vagy háromszor a táskát, de sehol. Nem volt mit tenni, felvettem a bicajos cipőt, sisakot és elindultam a kerékpáros részre. Nagyon zavart a zokni mentesség, én nem szeretek és soha nem is szerettem cipőt felvenni így.

 

A következő pofon sem váratott sokáig magára. A kerékpáros pálya első része szépen, de biztosan elkezdett emelkedni, majd átváltott egy még kellemetlenebb emelkedőbe, ami ellen a combom heves lángolással tiltakozott, és a tüdőmet majdnem kiköptem mire feljutottam a sík részre. Nem hiába csak sík terepen bringáztam előtte és ott is nagyon keveset. Nagyon gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez egy húzós menet lesz. Elkergettem magamtól a negatív gondolatokat és csak arra koncentráltam, hogy a megadott időben egyek és folyamatosan pótoljam az elvesztett folyadékmennyiséget. Itt jegyezném meg, hogy volt olyan versenyző, aki leszállt és úgy tolta fel (erre nem szerettem volna vetemedni, csak legvégső esetben).

Rengeteg hibát elkövettem (nulla versenyrutin), de legalább a frissítést jól csináltam, és folyamatosan róttam a köröket. Szerencsére technikai malőr nem volt, így kissé megfáradva, de törve nem tértem be a depóba újra.

 

Közben lett zokni is, mert Józsinak szóltam, hogy szervírozzon egyet, így a futócipőt szerencsére már nem mezítláb kellett felvennem. Egy kis nyújtás, öltözés után végre nekivághattam az utolsó szakasznak.

 

Ekkor már rendesen meleg volt, de szerencsére a szervező két ponton is állított fel frissítő állomást, ahol minden volt, még vizes szivacs is. Itt jegyezném meg, hogy nagyon szuper, baráti jellegű volt a verseny, sok-sok lelkes, kedves szurkolóval. Bizony néha jól is jött mindenkinek a buzdítás.
Szorgalmasan róttam a köröket, de a futótáv kb. felénél utolért a fáradtság, amit egy kis Isogél segítségével próbáltam kompenzálni. Aztán egy rövid séta is bejátszott, de mivel még rosszabbul is esett, mint a futás, így nagyon gyorsan visszaváltottam.

Abban már biztos voltam, hogy végig tudom csinálni, így semmi más nem érdekelt, csak mentem, mint a gép. Hihetetlen jóleső érzés volt látni a célt, és végre befutni a végén.

 

Elég jó állapotban voltam (persze fáradt, de semmi rendkívüli), köszönhetően a normális frissítésnek.
Azért a végén a célban jó volt legurítani egy nagy korsó sört és benyomni egy finom gulyást. Határozottan jól esett a sok édes energia szelet (én Powerbart használtam) és gél után egy kis sós és rendes étel.

Egy újabb mérföldkövön és egy újabb tanulságos versenyen voltam túl. Nagyon sokat tanultam a hibákból és levontam a konzekvenciákat, hogy sokkal többet kell bringáznom, ha jobb eredményt szeretnék elérni.

Ezeket a dolgokat szem előtt tartva folytattam az edzéseimet (rájöttem, hogy ez az a sport, ami nagyon tetszik), és azt hiszem, hogy igen jó irányban, látható és érezhető a fejlődés minden tekintetben, de ezt majd valószínűleg a következő versenyek fogják visszaigazolni.