A történet kezdete 2014-re datálódik vissza, mikor is eldöntöttem, hogy lefutom a maratont. Szerintem a legtöbb rendszeresen futó ember életében eljön az a pillanat, kellő kilométerrel a cipőjében, hogy megméretesse önmagát.

Ráadásul pont a születésnapomon rendezték a versenyt, amire be is neveztem. Gondoltam magamban, hogy mekkora feeling lesz, pont a nevezetes napon lefutni. Mint valami szülinapi ajándék.

Készültem rá becsülettel, letöltöttem hozzá a netről konkrét edzéstervet, meg ami kell. Olvastam is sok mindent (sajnos nem eleget, de erre majd később visszatérek). Két héttel a verseny előtt Bence fiam hazahozott a suliból valami agresszív vírust, amit olyan szinten sikerült magamévá tenni, hogy teljesen kész lettem. Az egész 3 hónapos felkészülési terv, és munka ment a kukába a nevezéssel együtt.

Szerencsére a credit megmaradt, így azt egy későbbi versenyre fel tudtam használni. Folytattam az edzéseket (ekkor még csak futottam) és készültem, hogy jövőre újra megpróbálom.

Bevallom őszintén, hogy a 2015-ös márciusi versenyre nem készültem olyan konzekvensen, mint előző évben, de a kilométerek megvoltak, és úgy voltam vele, hogy nincs mese, odaállok és megcsinálom.

Balaton Spuri Szupermaraton

A rajt Badacsonytomajból a strandtól indult és a cél Balatonfüreden, a sétány részen volt kialakítva.

A szállásom Balatonfüreden volt, és ahogy mentünk át a verseny napján autóval akkor tudatosult bennem, hogy ez még kocsival is hosszú, és majd ezt kell végigfutni. Egy kis para be is játszott azonmód, de nincs mit tenni, végig kell csinálni.

A terv egy nagyon lájtos 5 órás idő volt, ami leginkább arra volt „kihegyezve”, hogy mindenképpen végig tudjam csinálni. Hozzáteszem, hogy majdnem nem sikerült.

Az elején még minden szép volt, az idő pazar, mindenki happy, és olyan 30km-ig úgy futottam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy csöppet megviccelt, hogy itt az Alföldön nincsenek dombok, és olyan emelkedők (lejtők) amikkel arra felé találkoztam, és azért ez kivett egy kis plusz energiát, de nagyjából minden rendben volt.

Egészen addig, amíg el nem jött a 35. km környéke, ahol kezdődtek a bajok, és nem kicsik. Olyan erőteljes hányingerem lett, hogy azt sem tudtam, hogy melyik pillanatban szeretne kiszökni belőlem Vuk egyik testvérkéje. Nem történt meg, de bevallom 3km-en keresztül kb. azt sem tudtam, hogy merre vagyok arccal. Nem álltam meg, nem sétálta, mentem ugyanúgy, mint egy T1000-es modell, de a világomat sem tudtam.

Aztán olyan 38-nál valami csoda folytán picit jobban lettem, és 40km környékén elmúlt a hányinger. Ott szurkolóktól rezerváltam egy kis vizet, és eldöntöttem, hogyha kell, akkor innen már négykézláb is elszivárgok a célig. Szerencsére erre nem került sor, mert kis túlzással simán befutottam és gyakorlatilag percre pontosan hoztam az eltervezett időt.

Azt megsúgom, hogy valami elmondhatatlan érzés egy ilyen célba érkezés. Könny, libabőr, eufória, minden, amit csak akartok. Benne van az „igen megcsináltam” érzés, benne van sok-sok kilométer előtte, benne van, hogy végig tudtad vinni amit elterveztél. Hatalmas érzés, meg kell mindenkinek tapasztalni.

Fantasztikus érzés amúgy az is, ahogy a többi futó és néző biztat, hogy gyerünk, meg tudod csinálni, vagy ahogy megelőz egy sokkal jobb versenyző és vállon vereget, hogy hajrá első maratonos!

Futás közben pacsiztam Kovács „Kokó” Istvánnal is, nagyon jó fej volt.

Visszatérve a célba érkezésre, utána visszamentem a szállásra és megittam majdnem egy nagyüveg kólát, aminek hatására kezdtem visszatérni az életbe.

A frissítés létfontosságú!

A mostani eszemmel már tudom, hogy amit csak el lehetett rontani frissítés terén, azt nekem mindet sikerült elkövetnem, és egyáltalán csoda, hogy be tudtam fejezni a versenyt.

Ugyanis reggel 7 órakor ettem két túrós táskát, illetve ittam egy kis tejet, de futás közben nem ettem semmit. A rajt 9:30-kor volt, és ha hozzáadjátok az 5 órás időt, akkor kijön, hogy közel 8 órán keresztül nem vittem be tápanyagot. Óriási hiba!

Csakúgy, mint az is, hogy a frissítő pontokon csak izotóniás italt ittam, és abból is csak olyan keveset, hogy felét sem érte el a szükséges folyadékmennyiségnek. Katasztrofális hiba volt, és ma már tudom, hogy a frissítés majdnem annyit számít, mint az edzésbe fektetett munka. Mert egy rossz frissítéssel simán előfordulhat, hogy nem tudod végigcsinálni az adott versenyt.

• Facebook