A tavalyi ExtremeMan teljesítésekor már a befutás után mondtam, hogy akár azonnal befizetném újra ezt a versenyt akkora élmény volt, így ahogy megnyílt a nevezés gondolkodás nélkül utaltam az összeget.

Az egész alapozás, és rengeteg edzés közben mindig eszembe jutott, hogy miért csinálom, így folyamatos volt a motivációm. Rengeteg edzést, melót tettem bele, és a verseny előtt elég jó formában is éreztem magam, ráadásul az eredmények is ezt mutatták.

Kérdeztem Szandit, hogy van-e valami elvárása velem szemben, de mondta, hogy nem akar rám tenni semmilyen terhet, csak csináljam, ahogy jól esik, élvezzem a versenyt és érjek be. Én mondtam neki, hogy számolgattam az edzések alapján, és én azért olyan 11:30 körüli időt tervezek. Nevetve válaszolt, hogy nem fogom elhinni, de ugyanezt gondolta, és ha netán gyorsabb lenne, az már csak hab a tortán.

Előzmények

Már a verseny előtt lehetett látni, hogy Havas Johnnak nem lesz igaza a „winter is coming” mondatával, és inkább valami „dracarys” várható, vagyis bitang meleg lesz és szétégünk a napon, de ne rohanjunk ennyire előre.

A pénteki nap már jól indult, ahogy a Facebookon Békési Tomi barátomat „húzta” pár cimbi, amire olyan válaszokat adott, hogy konkrétan potyogtam a könnyeim a nevetéstől. Szóval vidám hangulatban indultam Pestre, hogy állandó segítőmmel és egyben legjobb barátommal találkozzak. Gyors pakolás és röpültünk is Nagyatád felé.

Le akartunk érni időben, mert a rajtcsomagot fel kellett venni, és leadni a futócuccot. Persze atom forgalom, autópályán baleset, így kb 1 óra csúszással, de bőven időben megérkeztünk.

Gyorsan felvettem a rajtcsomagot, chipet, majd összeraktuk a futáshoz a zsákot, amit le kellett adni, majd elmentünk egyet vacsizni. Sikerült egy gasztronómiailag szóra sem érdemesnek nevezhető pizzát betolnunk (meg is jegyeztük, hogy ide sem jövünk többet), és mentünk elfoglalni a szállást.

A szállásnál Ákos már várt bennünket, és segített felcuccolni a lakásba, amin hatan osztoztunk, plusz két pici gyerkőc. Nagyon jó fej, kedves embereket sikerült megint csak megismernem (ezért is jó dolog ez a triatlon). A szállásról csak azért nem mesélek, mert, ahogy egy régi dakota közmondás mondja: halottakról vagy jót, vagy semmit!

Este még bekevertük az egyéni frissítést, és egy gyors hideg vizes fürdés után elmentünk aludni. Nem ment könnyen, mert egyrészt meleg volt, másrészt már kattogott az agyam a következő napról.

A verseny

Reggel 5-kor keltünk, gyors öltözés és pakolás, majd ahogy terveztük fél 6-kor indultunk gyékényesre.

Egy közel 50 perces kocsikázás után, már a parkolóban álltunk. Előkészítettük a bringát, keréknyomás beállítás, és mentünk is a depóhoz. Gyors ellenőrzés után beengedtek, és letettem a 219-es rajtszámhoz a paripát, majd akasztottam volna fel a kerékpáros zsákot, csak nem volt hova. A zsákokat a földre egymás után kellett letenni. Szerintem elég gáz, de végül nem lett belőle komolyabb probléma.



A rajt előtt, még egy rövid beszélgetés is belefért az ismerősökkel, barátokkal, majd irány a rajtzóna, ahol a verseny szervezője Dr. Herr Gyula pacsizott minden résztvevővel, mint minden évben.

Gyorsan betoltam még egy High5 Isogel-t, meg 2db sótabit, ahogy Szandi kérte, és egy kis pancsolás, bemelegítés után beálltam a megfelelő rajtzónába. A legnagyobb meglepetésemre Koko pont odaállt mellém (valahogy mindig összefutunk), és még beszélgettünk is kicsit.

Aztán felcsendült Vangelis zenéje, és mindenki átszellemült. Még a professzionális páramentes szemüvegek is csődöt mondtak, mert szem nem maradt szárazon. Eldördült az ágyú és nekivágtunk az év leghosszabb napjának.



Az úszás eleje kicsit nyögvenyelősen indult, de aztán rátaláltam a ritmusomra, és onnan ment szépen végig. Minimális bunyó volt csak, egy maflást kaptam, azt is egy előzéskor, amikor a fél szememről a spori lecsapta a szemüveget, de gyorsan korrigáltam és egy kedves megjegyzés után folytattam az úszást.

Normális időben, teljesen jó állapotban jöttem ki a vízből a végén. Öltözés, sótabi, ivás, és már toltam is ki a kerékpárt, hogy megkezdjem a bringás részt.

Kerékpár

Ha azt mondom, hogy már az induláskor nem volt hideg, akkor nem hazudok, de ahogy haladtunk úgy melegedett folyamatosan az idő. Idén módosítottak a pályán, és kimaradt az erdős rész az elejéről, ahol tavaly nagyon sokan kaptak defektet.



A meleg mellett még a szél is ellenünk dolgozott, és többet hátráltatott, mint segített, de ennek ellenére az első szakasz mondhatni gyorsan eltelt, mindenféle extra dolog nélkül.

Józsi feladta az új kulacsokat, amiben High5 Energy Source és Zero tabletta jól bevált kombója volt, és megkezdtem az első kis kört. Az időm picit gyengébb volt, mint a tavalyi, de még teljesen oké volt.

A nap egyre jobban rákapcsolt, és egyre több embert láttam az út szélén, defektet javítani, vagy kidőlni. Próbáltam ésszel bringázni, és nem széthajtani magam, mert tudtam, hogy kell még a tartalék a futásra (ekkor még nem is sejtettem, hogy mennyire).



A frissítőknél csak vizet vettem fel, amiből folyamatosan igyekeztem magam locsolni, ahogy Szandi mondta. Jól is esett, bár sajnos rövid idő alatt megszáradt a cucc.
Közben szépen lement a második kis kör is. Az átlagom egy picit megint lassult, de még mindig nem vészes. Újabb megálló Józsinál, ahol locsolás, kulacscsere, orrfújás, fullszervíz, és megkezdtem az utolsó bringás kört.

Sajnos a lábfejem eléggé ki volt, és az utolsó kör kissé szenvedősre sikerült. Nem tudom, hogy a cipőt húztam túl, vagy nem eléggé, vagy a lábam dagadt be a melegtől, vagy mi lehetett az ok, de alig vártam, hogy vége legyen, és levehessem a cipőt.

Végre begördültem a depóhoz, átadtam a bringát és felvettem a futós zsákot. Sajnos ez a depó rész is elég furán volt összehozva, mert az öltöző sátor értelmetlen messze volt szerintem (de ez csak az én véleményem). Levettem végre a kerékpáros cipőt, és a lábfejem hallottam, hogy elmormolt egy halk imát örömében.

Futócipő fel, napszemcsi, fejpánt, és kiviharzottam az öltöző sátorból.

Futás

Vagyis csak volna, mert szegény lábfejem sikító frászt kapott, és egyelőre csak sétát engedélyezett. Szerencsére lassan, de biztosan visszatért bele az élet, és átválthattam futómozgásra.

Egy darabig! Nagyjából mondhatni ekkor volt már a legmelegebb az idő (én csak brutálisnak nevezném), mert már az első körben bele kellett sétálnom, annak ellenére, hogy bőséges volt a frissítőállomások száma, és gyakorlatilag minden volt, ami kellett.



De sajnos nem bírom ezt az extrém meleget (valljuk be, ez van), pedig edzettem is ilyen majdnem ilyen melegben, de azért ott nem égtem már szét előtte a bringán. Itt pedig már a bringán puhára sültünk és a futásra már csak a pirítás maradt.

Az első kör után mondtam is Józsinak, hogy ez durva lesz, és bármennyire is szeretnék javítani, ezt most elengedem, és csak a teljesítés a cél. Láttam rajta, hogy csodálkozik, de ügyesen leplezte és bíztatott. Kérdezte, hogy mit adjon, de nem kellett semmi, így mentem tovább.



A második kör is hasonlóan ment, volt benne séta, pont, amikor Szandihoz és az Ensportos csapathoz értem (mert igen, kint volt az egész Ensport, és persze ő is, mivel sok Ensportos indult a versenyen). Hozta a jeget, bíztatott, hogy jéggel futni kell, meg hasonlók és ez újra erőt adott. Totál vicces volt Dusi is, amikor kérdezte „sör vagy jég?” A befutózónában pedig ismerős triatlonos lányok bíztattak, és pacsiztak (köszi Ancsi, köszi csajok!), ami szintén nagyon jól esett.



Ennél a frissítőpontnál vettem fel mindig a gélt, egy kis hűtés és futás tovább Józsiig. Ott sétáltam és dumáltunk. Mondta, hogy nagyon jól megy, de tudtam, hogy nem igaz, csak próbál életben tartani. Mondta is, hogy tényleg engedjem el, és csak érjek be, mert látja, hogy mi a helyzet másokkal is, hányan kiszálltak még profik is, és csak így tovább.

Itt felejtettem el inni, de az 575-ös sátornál leparkoltam és csak annyit mondtam, hogy „srácok adjatok légyszi valamit inni”. Abban a pillanatban kaptam a hideg kólát és egy zacskó útravaló jeget. Hatalmas köszönet nekik, és nemcsak nekik, hanem mindenkinek, mert olyan hozzáállás egyik versenyen sincs, mint itt. Itt mindenki segít mindenkinek, ha látják, hogy szükség van rá, vagy kéri. És ez bizony kedves barátaim olyan felemelő érzés, hogy még most is feláll a szőr a karomon tőle. Ez az igazi sport, bajtársiasság!

Ha belesétáltam mindig volt, aki mondta, hogy gyerünk-gyerünk, gyere velem lassabb tempóban, de mozogjunk és koptassuk a köröket.

Szépen lassan, de azért elkezdtek fogyni a kilométerek, és a felén túl kezdett egy picit jobb lenni. A nap is kevésbé égetett már (bár még mindig borzalom meleg volt), és tudtam, hogy már nem olyan sok van hátra.

A kör végén újabb pacsi a csajokkal, majd parkoló Józsinál, aki atom profi módon nem hagytam rám a döntést, és tolta a sótabit körönként már. Nagyjából kezdett körvonalazódni az idő is, és abban is biztos voltam, hogy 13 órán belül lesz, amit azért mindenképp szerettem volna.



Megvolt egy ritmusa a dolognak, hogy hol mit ittam, hogyan hűtöttem magam, melyik részen sétáltam egy kicsit és hol futottam mindenképpen. Bár a vége felé egyre kevesebb volt a séta.

Az utolsó előtti körben még mondtam is Józsinak, hogy szerintem most fogok a legtöbbet sétálni, de nem így lett, nem kellett szerencsére.

Iszonyat jó volt Szandi bíztatása is, hogy mindig tolta a jeget, bíztatott, odajött beszélni, kocogott velem egy részen, szóval szuper támogatásban volt részem, ez nem is kérdés.

És eljött az utolsó kör. Itt már teljesen felszabadult voltam, és hagytam, hogy átjárjon az a kellemes érzés, hogy bármi van is megcsinálom. Minden frissítőponton megköszöntem, hogy olyan profin és segítőkészen álltak hozzám (és persze mindenkihez), mert volt, hogy amikor megláttak, már tudták, hogy lehet locsolni hideggel a búrámat. :)

Az ExtremeMan drive előtt még megittam az utolsó pohárka vizet, és onnan már ment boldogan a futás. Rákanyarodtam a befutóra, újra pacsi a lányokkal, az emberek tapsoltak, pacsiztak, Józsival is egy nagy pacsi, és átszakítottam a célszalagot, amit boldogan és mosolyogva emeltem a magasba.



Iszonyat jó érzés volt. Most nem volt sírás, nem voltak örömkönnyek, de volt mérhetetlen boldogság, szeretet, köszönet azok felé, akik támogattak és segítették az utamat. Ez most egy teljesen más érzés volt, mint tavaly, de ugyanolyan felemelő.

Idén 12:26:09 lett az időm, ami fél órával volt gyengébb a tavalyinál. Vagyis ahelyett, hogy javítottam volna felet, féllel gyengébb lett, de picit sem vagyok elégedetlen. Ebben most ennyi volt. Nem akartam a rosszullétig hajtani magam, mert én csak magammal versenyzek, és nagyon jól tudtam, hogy az ésszerűség határain belül, most erre voltam képes.



Szandi várt a célban, és megkapta a rózsámat. Csináltunk egy hatalmas mosolygós szelfit. Nagy puszi és nagy köszönet járt neki, mindazért, amit végigcsinált velem. Aztán persze Józsit is hívtam egy közös fotóra, mert nélküle biztosan nem tudtam volna így végigcsinálni.

Totál profi módon végig segített mindenben, levett mondhatni minden terhet a vállamról, hogy nekem csak a versennyel kelljen törődnöm. Kidepóztam a bicajt, és a cuccokat, amit ő elvitt a kocsihoz, engem meg elzavart kajálni, meg masszázsra. Szóval el sem tudom mondani, hogy mennyit segített végig.
Aztán elmentünk még kajálni, meg legurítottunk egy-egy jól megérdemelt sört, majd vissza a szállásra, és egy gyors fürdés után bedőltünk aludni.

Köszönetek

Végül, de nem utolsó sorban jöjjenek a köszönetek, mert nem tudok elég hálás lenni azoknak, akik lehetővé tették (teszik), hogy megvalósítsam az álmaimat.
Köszönöm az Ensportnak (azon belül is Erdélyi Nándor alapítónak), hogy végig támogattam mindenben, és számomra a legjobb edzőt biztosították Imre Szandi személyében a felkészülésemhez. Óriás köszönet Szandinak, aki nagyon szuper edzéseket írt, és igyekezett mindent kihozni belőlem, amit lehetett, mindezt minden esetben úgy, hogy figyelembe vette a kéréseimet.

Szintén „Big Thanks” jár Erdősi Józsi barátomnak, aki mindig, minden terhet levesz a vállamról (vezet, pakol, intézkedik), hogy nekem csak a verseny maradjon, és verseny közben is végig ott van, támogat és segít mindenben, amire csak szükség van.

Nagyon nagy köszönettel tartozom a High5 Magyarországnak, hogy egy ilyen egyszerű kis amatőr sportolót támogat, mint szerény személyem, és biztosítja az edzésekhez és a versenyekhez a szükséges frissítést. Enélkül már el sem tudok képzelni semmilyen versenyt, annyira beváltak a termékek.

Köszönet a verseny frissítőpontjain dolgozóknak, szurkolóknak, mert olyan feelinget teremtettek, ami örökké emlékezetes marad.

Óriási köszönet a családomnak, hogy elviselik, és együtt tudnak élni ezzel a kattanásommal, és támogatnak benne. Nélkülük sehol sem lennék!

Ennyi volt az év leghosszabb és egyben legmelegebb napja! Jövőre #ittali vagy netán máshol? Ez még a jövő zenéje.



A legvégén egy az egyben idemásolom Petsuk Zoli tanácsát, mert igazán megszívlelendőnek tartom:

Tanácsok ilyen meleg versenyzéshez: Hankó Dávidot már a biciklin láttam, hogy iszonyatos tempót diktál és éreztem belül, hogy nem tudja majd tartani ezt. Sajnálatosan beigazolódott és nagyon hamar rosszul lett futáson. Azaz az első tanács, hogy még teljesen profi erős versenyzőknek is óvatosabban kell menni ilyen szélsőséges körülmények között. Major Józsi azonban veszedelmes tempóban kerékpározó majd futáson is száguldott tovább. Eredményhirdetésen meg is beszéltük, hogy hogyan frissítettünk. 2 tanács legyen az, hogy ilyenkor inkább a szervezet hűtése a fontos, mint az iram megtartása. Az utolsó két körben szerintem már mindenki csak a célba érkezésre gondolt és itt jött el azoknak az ideje, akik a legóvatosabb taktikán versenyeztek aznap. Sokszor hallottam én is régen hogy az Ironman az utolsó 10 km futáson dől el, és közel azonos szintű versenyzőknél ez szerintem is maximálisan igaz.

Az utolsó tanács pedig legyen az, hogy augusztus hónapban mozgassatok át, csináljátok a kedvenc edzéseiteket és élvezzétek a sportot!

Hozzászólások: