Az Ultra Tisza-tó valahogy mindig kimaradt a szórásból eddig. Idén úgy gondoltam, hogy megnézem magamnak ezt a versenyt is, ha valahová kell egy mentő csapattag, mert nincs ki a brigád, vagy valaki lesérült. Lassan már hivatásos csapatmentőként is futok. Na jó, tegyük félre a viccet. :)

Szerencsére adódott is alkalom, ráadásul több is, de elsőnek Zitával beszéltem, így az ő megerősítő válaszára vártam, mielőtt továbbléptem volna. Ziita ( alias Sárkányok Anyja) pedig, nem váratott túl sokáig, és már benne is voltam az 5 fős csapatában.

Szegénynek nem volt egyszerű, mert a nevezett 5 főből, hirtelen egyedül maradt, így kétséges lett az indulás. Persze ahogy a mesében a vége mindig jóra fordul, és a versenyre összejött 4 ember (Virág és István is becsatlakozott), és vésztartaléknak Tamás, Zita férje is hadra fogható, ha rosszul alakulnának a dolgok.

A szervezés nagyon jó volt, és pontosan a megbeszélt időben felvettek Szolnokon Zitáék, és már robogtunk is Tiszafüredre, ahol találkoztunk a többiekkel. Nem volt túl sok idő cimbizni, mert hamarosan kezdődött a rajtunk.

Egy gyors ismerkedés, kötelező fotó után, már álltunk is a startvonalhoz, ahol István vittel el az első 23-24 km-t. Már ekkor sem volt hideg. Az első néhány métert Istvánnal együtt futva tette meg a csapat, aztán már mentünk is az autóhoz, Tamás pedig bringával ment a futó után, aki kérte.
A verseny alatt Balázs, Zitáék barátja vette át a kormánykereket, és lett a hivatalos szállítónk.

A következő futó Virág volt, aki Abádszalókon váltotta Istvánt. Míg mi a fák kellemes árnyékában vártuk a váltást, István bőszen küzdött a meleggel. Az elején elég gyors tempót ment, aztán erősen belassult, de a végére sikerült összeszednie magát. Tamás ment elé bicajjal buzdítani. Szerencsére beért, hozta a távot, bár eléggé megviselt volt szegény, ami nem is csoda, amilyen időjárás volt.

Felesége és kisfia azért gyorsan életet lehelt a megfáradt futóba, és viszonylag rövid idő alatt helyrejött.

Közben Virág indult tovább a gáton, hogy koptassa a csapatra váró kilométereket. Mi pedig útra keltünk a következő váltópontra. Az utak errefelé finoman szólva is kihívásokkal küzdöttek. Nem tudtuk, hogy melyik folt volt az eredeti út.

Virág váltópontjánál éppen tűzoltó fesztivál zajlott, ami egy konkrét időutazásba repített vissza bennünket. Egy laza 40 évet csúsztunk vissza az időspirálon, és a színpadon megcsodálhattuk a Fekete Obelixet. Egyszóval Zizi, bambi, körhinta. A gát túloldalán viszont gyönyörűen rendezett strand, és kellemes árnyék, ahol jólesett elnyújtózni a várakozásban.

Hamarosan érkezett Virág is, aki szintén nem fázott. Nem győzte magát dehidratálni a frissítőponton, és ódákat zengett a korábbi ponton lévő hideg limonádéról.

Zita átvette a chipet, és már robogott is tovább. Tamás pedig rendületlenül kísérte tovább a csapatot kerékpárjával. Mi pedig gurultunk Sarudra, ahol nekem kellett Zitát váltani.

Sarudon egy elég mozgalmas pont volt, párakapuval, pompomlányokkal, zenével, és sok-sok figyelmetlen emberrel, akiktől alig tudtak futni a versenyzők.

Zita megérkezett, átvettem a stafétát, és indultam tovább. Tamás előttem járt a bringával, de szerencsétlenségére utolértem, mert dupla defektet kapott. Sajnos sokan jártak így. Segítséget nem nagyon kapott, így küzdött a technikával.

Fázni én sem fáztam, de az elején még viszonylag fitt voltam (eltekintve az egész heti edzésektől - köszi Szandi és Ensport). Azért a meleg alattomos tud lenni, amit én amúgy is utálok, de szerintem sokan. A hidratáltságom is nagyon jó volt még az elején, mert a rajtomig folyamatosan ittam (lehet, hogy ennek köszönhettem, hogy nem szenvedtem jobban).
Sajnos a szervezők elnagyolták a frissítőpontok távolságát. Ezen a részen, durván 5km-ként volt frissítő, és tekintve az extrém meleget ez véleményem szerint kevés ilyen időben. Persze akinek volt folyamatos bringás kísérője annak ez nem jelentett ekkora problémát, de én nem vittem magammal kulacsot, és nem kértem kísérést sem, mert nem gondoltam, hogy ilyen ritkán lesz frissítés.

Triatlon versenyen 5km-en általában vagy 3 frissítő állomást is bedobnak, jéggel, szivaccsal, hideg vízzel. Na, ez itt nem játszott. Jég elvileg az egyéni teljesítőknek volt, de se szivacs, se külön jeges víz amiben mondjuk a sapit meg lehet meríteni (ez utóbbival vagy két ponton találkoztam, de nem volt igazán hideg).

Ettől függetlenül a frissítőknél dolgozók nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Tényleg megpróbáltak mindent, ami rajtuk múlt, hogy kiszolgálják a versenyzőket. Ezúton is hatalmas köszönet neki, mert ők is szenvedtek azért a melegtől.

De térjünk vissza a versenyre. Szóval olyan 20km körül kezdtem érezni, hogy folyamatosan szomjas vagyok, mert amikor beértem végre az adott pontra nem ihattam ész nélkül. Minden ponton frissítettem és locsoltam a fejem. Óránként ment a sótabi, és 30-40 percenként egy High5 Isogél tartott életben.

Persze itt már rutinos voltam, és vittem magammal egy félliteres ásványvizet, amiből kilocsoltam a fejemre egy részét, hogy könnyebb legyen, és ment is be hátra freebeltbe. Így már elviselhetőbb volt a történet, és hálát adtam az időnként feltámadó szélnek, még akkor is, amikor teljes erőből szemből fújt.
Szinte mindenki szenvedett a hőségtől, aki nem rövid szakaszt futott. Sok embert láttam kidőlve és a mentő is járt rendesen.

Szépen fogytak a szakaszok, és 30 után már örültem, hogy nem sok van hátra. A nap tűzött rendesen, és mindig csak a következő frissítőpontra koncentráltam. Sajnos, ami az elején kimarad, azt később már nem lehet visszapótolni.

Az utolsó szakasz Abádszalókra már viszonylag könnyen ment, és olyan örömmel konstatáltam a váltópont feltűnését a távolban, mint amikor a sivatagi vándor meglátja az oázist.

Átadtam a stafétát Virágnak, és felittam mindent IS a frissítőállomáson. Viszonylag rövid idő alatt kezdtem visszatérni az életbe, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem viselt meg a közel 40km.

Sok idő nem volt sebeket nyalogatni, mert a következő szakaszok a Zitáé voltak, és haladni kellett tovább a váltópontra. Közben szépen sötétedett, kérték a fejlámpát a versenyzőktől.

Mi a legutolsó szakasz váltópontjára mentünk, mert Tamás bevállalta, hogy bekíséri Zitát a célba. Itt dübörgött a zene, mikor megérkeztünk, és mindenki táncolt, ahogy Majka megénekelte. Aztán mikor kiszálltunk az autóból jöttünk rá, hogy miért. A tatárjárás kismiska volt ahhoz a szúnyoginvázióhoz képest, ami itt fogadott. Konkrétan nem lehetett megmaradni, még akkor sem, ha beálltunk csapkodós táncot járni.

Visszavonultunk a kocsiba és onnan figyeltük, hogy mikor fut be Zita. Saját kalkulátorom tökéletesen működött, és 10 másodperces hibatűréssel berobogott a Sárkányok Anyja. De meglepetésünkre nem ment tovább, hanem Tamás nyerte meg az utolsó szakaszt.

Zita mesélte, hogy majd megették a szúnyogok a gáton. Még a forróság is jobb volt szerinte, mint ez a rengeteg vérszívó.

De már spurizni is kellett tovább a befutóhoz, ahol István is becsatlakozott újra, hogy közösen fussunk be a célba. De Tamás olyan villámvili volt, hogy lemaradtunk róla. Persze, ez amúgy is csak virtuális, mert csak csippantás van, és a befutónál be kell állni a sorba.

Szóval ott a sornál újraegyesült a csapat, és vártuk a közös befutót és fényképet. Elmondhatjuk, hogy egy kemény napon vagyunk túl, és ezt is megcsináltuk.

Nagyon jól esett a zsíros kenyér a versenyközpontban, kellett is a kalória visszapótlás, amit hideg alkoholmentes sörrel öblítettünk. Meg, ha már késő este van, bebombáztunk némi koffeint a Dallmayr standjánál.

Rövid, jókedvű beszélgetés után visszaszállingóztunk az autókhoz és „fájdalmas” búcsút vettünk egymástól. Zitáék hazavitték Virágot Miskolcra, engem pedig Balázs repített haza Szolnokra.

Egy kemény, de nagyon mókás, vidám napon voltam túl, ahol nagyszerű embereket ismerhettem meg. Örülök, hogy részese lehettem ennek a kalandnak, és remélem, hogy a jövőben is találkozunk még valamelyik versenyen.