Nagyon vacilláltam, hogy melyik legyen az idei második Ironman féltávú versenyem. Többet is kinéztem, de vagy időpontban nem volt jó (ütközött más versennyel), vagy túl közel volt a Dunaújvárosi féltávos versenyhez. A szálkai viszont minden szempontból megfelelőnek tűnt, így erre esett a választásom, ráadásul sokan dicsérték.

A logisztika a szokottnál kicsit összetettebb volt, mert közben a gyerekeimmel a Balcsin nyaraltunk barátoknál, és onnan kellett „átugrani” Szálkára, majd a verseny után vissza a Balatonra. Természetesen Szálkára is Erdősi József barátom kísért el (mint eddig az összes versenyre), és segített a frissítésben, nem utolsó sorban a vezetést is bevállalta.

Szálkán szállást foglalni szinte lehetetlen erre az időpontra, mert kb. egy évvel előtte kellene megtenni, hogy sikerüljön, így Szekszárdon aludtunk a verseny előtti éjszakán, és onnan 15-20 perces kényelmes autózással mentünk át Szálkára.

Aki teheti, annak ajánlom, hogy aludjon ott, és csak akkor menjen aznap, ha viszonylag közel lakik. Sokkal nyugisabb, kapkodás mentesebb az egész, arról nem is szólva, hogy kipihentebben tud az ember részt venni a versenyen.

Fél kilenc környékén parkoltunk le a helyszínen, ahol már szép számmal gyülekeztek az emberek. 10:00-ra volt kiírva a kezdés az XL távon, így bőven volt idő bedepózni, nézelődni, beszélgetni ismerősökkel. Kíváncsian vártam, hogy mi fog kisülni a napból, mert itt már az edzőm (Imre Alexandra) szerint már látszani kell a közös munkának, viszont a dimbes-dombos terep nem annyira tartozik az alföldi emberkék kedvencei közé.

 

Józsival beszéltük is, hogy nem fogok „rágörcsölni”, csak érjek be és ennyi. Elengedtem azt, hogy a nagyon kívánt 6 órás időn belül teljesítsek. Ezért eldöntöttem, hogy most inkább élvezni szeretném a versenyt, és nem szenvedni, aztán lesz, ami lesz.

A depóban sikerült összefutni Rákóczi Ferivel is, akinek Erdélyi Nándor (Ensport) az edzője, így a közös fotó nem maradhatott el. Szerencsére Feri nagyon barátságos, közvetlen volt, mindenféle sztárallűrtől mentesen viselkedett.

Miután minden megvolt, cuccok elrendezve a depóban, odasétáltam a tópartra, ahol már gyülekeztek a sporttársak. A víz kellemesen meleg volt, így nem játszott a neoprén, de még a kompressziós szárat is le kellett venni. Mindezt pár perccel a kezdés előtt mondták be, így a szárat lehetett szépen visszavinni a depóba.

 

Az XL és L táv versenyzőit indították először, és rá 15 perc késleltetéssel a rövidebb távokat. A rajt a tóból indult, ahol szépen felsorakoztak a versenyzők. A víz tényleg kellemes hőmérsékletű volt, a tó alja meg jó kagylós, iszapos. Az indítást követően mindenki belecsapott a húrokba, akarom mondani a habokba, és igyekezett jó pozíciót szerezni. Ez nem is volt olyan egyszerű, mert szinte alig lehetett előzni, mivel egy közel vízszintes tömött sor úszott előttem. Nem volt mit tenni, beálltam a sorba, és úsztam azt a tempót. Egy nagy kört kellett teljesíteni az XL távon.

Mondjuk úgy, hogy közepesen elfáradtam az úszás végére, annak ellenére, hogy sokkal többet úszom minden héten, de azért a nyílt vízi úszás teljesen más tészta. Rendszeresen akadnak gondjaim az iránytartással is, ebben még van bőven mit fejlődni.

Miután kint voltam a vízből, irány a depó és törölközés, öltözés. Nem nagyon kapkodtam, szépen kényelmesen vettem fel a zoknit, kompressziós szárat, pulzusmérőt, meg ami kell. Bringa leakaszt és irány a kerékpáros pálya, ahol először a depóból kivezető fincsi emelkedővel kellett megküzdeni, ami kerékpáros cipőben felért egy külön mutatvánnyal.

 

Ezután a megadott jelnél nyeregbe pattanva kíváncsian vártam, hogy milyen finomságokat tartogat nekem a szálkai kerékpárkör. XL távnál 4 kört kellett teljesíteni, ami azt jelentette, hogy a tótól Mórágyra kellett eljutni, majd vissza.

Az útminőség elég gyengusz volt, de ez számomra semmi különlegeset nem jelentett, mert itthon amerre tekerek szintén hasonlóan penetráns útviszonyok vannak. Sőt! Az úthibákat felfestésekkel jelölték, de azért nem ártott figyelni. Emellett itt sajnos nem volt útzár, vagyis az autók lazán kerülgették a bringásokat, és egyesek totálisan letojták, hogy itt éppen verseny folyik. Voltak olyan előzések, hogy szinte leszorított a szembejövő autó, amikor előzte a bringásokat. Itt jegyezném meg, hogy azért a versenyzőknél sem volt minden kerek, mert voltak, akik egymás mellett gurulva, beszélgetve tekertek, amivel az adott sávot teljesen lezárták. Nem biztos, hogy ezt is így kellene, de igazából nem idegesített, csak kicsit furcsának találtam a dolgot.

A pálya annak ellenére, hogy dimbes-dombos volt, nem esett különösebben nehezemre, kivétel a visszafelé úton a tó felé ráfordító szakasz előtti „fincsi” emelkedőt. Na, az azért combos volt, de kibírható. Nekem ez sokkal jobban bejött, mint egy városi tekerés. Tetszett a táj, a változatos terep, a kanyargós út, minden. Nem volt uncsi.

 

Egy kör elteltével csodálkoztam is, hogy megvolt a 30km/h-ás átlag, amit nagyon jónak gondoltam, de nem akartam előre örülni, mert ki tudja, hogy mennyire fogok lefáradni a negyedik körre. Szerencsére semennyire nem jött elő semmi probléma, és végig kiegyenlítettem tudtam menni, szinte azonos bringaköröket hozva. Frissítésnél most a High5 Energy Source-ot kevertem a kulacsokba, és mellé dobtam egy High5 Zero-t, hogy az elektrolit utánpótlás is meglegyen. Ezt ittam végig, de a 90km-en azért megettem 1,5 szelet Energy Bart is, hogy a kellő rost tartalom is meglegyen.

A kerékpár végén szerencsére nem fájt semmi, nem éreztem, hogy elnyomódott volna a lábam. Cipőcsere, rajtszám átfordítás előre, egy kis nyújtás, és irány ki a futópályára.

Szerencsére nem indult nehezen a futás, Józsi dobott egy High5 Energy Gel-t, váltottunk pár szót, és már folytattam is az utat. Azon meglepődtem picit, hogy a futópálya sem sík, hanem abba is sikerült becsempészni némi szintemelkedést (a Garmin órám szerint 280m volt a teljes szintkülönbség).

Frissítő pont volt bőven, ahol izotóniás ital és víz volt, de én csak vizet ittam, amennyi az energia zseléhez kellett, illetve locsoltam magamra is jócskán, mert elég meleg volt.

 

Két kör után láttam, hogy a tempóm is szépen beállt olyan 5:40/perc körülire, ami teljesen komfortos volt, és végig mosolyogva a versenyt élvezve tudtam futni. Szandival is „összefutottam”, aki mindig buzdított, de mondta a végén, hogy látta, hogy teljesen jó állapotban vagyok.

Az utolsó körben visszafelé is teljesen laza volt minden, még viccelődtünk is kölcsönösen a szurkolókkal. Nem tudtam, hogy meglesz-e az idő, és megmondom őszintén, hogy nem is hajráztam emiatt, hanem maradt az egyenletes tempó.

A cél előtt egy ötven méterrel utolértem egy kollégát, és mondtam neki, hogy hajrá, itt már nem foglak leelőzni, csak fussunk be 6 óra előtt, mert az már biztosnak tűnt, a szpíker bemondása alapján.

Hagytam, hogy a srác kényelmesen befusson és megcsinálják a fotót, és csak utána kocogtam be, iszonyat boldogan, amikor hallottam a nevem és mellé az 5:53-as időt. Rendkívül boldog voltam a 6 órán belüli idő miatt, hogy mindezt úgy, hogy lazán, a versenyt végig élvezve sikerült elérni. Ez valami hihetetlen boldogság volt.
Aki előttem befutott pedig odajött és megköszönte, hogy sportszerűen jártam el, és hogy milyen jól esett neki. Nekem is! Valahol szerintem erről is szól a sport. Mivel lettem volna előrébb, ha gyorsan megelőzöm 10-20 másodperccel? Minek? Nem a dobogóért küzdöttem. :)

 

 

A verseny végén betoltam egy sört, meg egy hamburgert a büfében, és pár szót beszéltem az edzőmmel is, aki nagyon kedvesen gratulált. Én pedig neki, mert neki meg sikerült az első helyet megszereznie.

Nagyszerű nap volt, nagyon élvezetes verseny, és számomra egy újabb mérföldkő, a 6 órán belüli idő, ami közel 1:30 perces javulás a tavalyi dunaújvárosi, és közel 30 perces javulás az idei dunaújvárosi versenyhez képest, egy véleményem szerint nehezebb pályán.

Számomra ez ezer százalékosan bizonyítja, hogy jó az irány, nagyon jók az Ensport és Szandi által előírt edzések, és a befektetett munka valóban megtérül, mert ilyen szintű fejlődést képtelen lettem volna magamtól elérni.

A jó teljesítményhez elengedhetetlen még a jó frissítés is. A High5 számomra ismételten bizonyított. Nulla görcs, nulla gyomor probléma, ami viszont volt az energia az egész verseny alatt!

A végére már csak a „kötelező” köszönet kör maradt, ami számomra csöppet sem kötelező, mert végtelenül hálás vagyok azoknak, akik segítenek céljaim megvalósításában. Köszönöm az Ensportnak és Imre Alexandrának a profi edzésterveket, a High5-nak a szuper frissítést, Erdősi József barátomnak a verseny alatti segítséget és szurkolást, a gyerekeimnek, családomnak a türelmet, a barátoknak pedig, hogy elviselik a marhaságaimat!

Ezek után kíváncsian várom, hogy milyen lesz a jövőre megcélzott első teljes távú versenyem.