Már a nevezési lehetőség indulásakor behúztam a nagyatádi versenyt. Több okból is: gyarapodjon az Ironman versenyeim száma, mégis csak 35. verseny lesz ott, hátha lesz valami nagy durranás...stb.

Több barátom is indult a versenyen, így a saját frissítésem egy percig sem forgott veszélyben, bár itt High5-ot használnak frissítésnek, így akár egyedül is végig tudtam volna menni, ha nagyon muszáj. Azért ennek nagyon nem örültem volna, mert a segítőknek valami hihetetlen lelki támogatása van, és egy ilyen verseny nem csak fizikális, hanem mentális küzdelem is egyúttal.

Nitro barátom intézte a szállást, ami egészen jó volt, bőven elfértünk benne a családjával együtt. Abban is segített, hogy a kerékpárom átkerüljön gyékényesre, míg Schmidt Peti engem fuvarozott át, így ezt a részét is ki tudtam pipálni.

Pénteken fél öt magasságában értem le Atádra, ahol egyből a versenyközpontba mentem. Az már alap, hogy a High5 sátránál Lacival és kedves feleségével váltunk pár szót, és mindig készül fotó is. Nagyon régóta segítik a versenyeim terméktámogatással, ami óriási segítség, arról nem is beszélve, hogy szuperek a High5 termékek, és a többi dolog amit forgalmaznak.


Ezután átvettem a rajtcsomagot és a chip-et. A rajtcsomag a legfinomabb megfogalmazásban is szerényre sikeredett, mert 2db matricán kívül semmi nem volt benne. 70 ezerbe (early bird nevezéssel és extra kedvezménnyel ennyi) ennyi fér bele. Úszósapkát is mindenkinek hoznia kellett, ahogy kulacsot is. A finisher póló még plusz 20 ezer, amiben meg az a vicc, hogy aki megvette annak beletették a rajtcsomagba, mindegy, hogy teljesítette a versenyt vagy sem (mi ebben a finisher?).

A barátokkal a strandnál volt egy kis dumaparti, ezután leadtam a futós cuccot, majd elugrottunk pizzázni. Nem maradtunk sokáig, inkább mentünk vissza a szállásra pihenni.
Egész jót aludtam az ötórás ébresztőig, aztán irány Gyékényes. A parkolóban felmatricáztuk a paripákat, felpumpáltuk a kerekeket, majd jöhetett a depózás. Miután „ezüstnyíl” a helyére került, lesétáltunk a tóhoz.
A frissítést végül Tera vállalta be (ezer köszönet így utólag is érte), de Dénes vagy Peti családja is megtette volna, csak így sokkal egyszerűbb volt.

Eljött az idő, és becsekkoltunk az úszásra, ahol mindenkire felírták a rajtszámot, majd egy kis bemelegítés, és felsorakoztunk a rajthoz. Most egészen hátra álltam, mert nem volt kedvem a csetepatéhoz, elég sokan voltunk. A startjelre mindenki a vízbe vetette magát. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy minimális verekedés legyen. Azért így is volt némi adok-kapok, de ezt szinte nem lehet megúszni.

Kényelmesen úsztam, mert igazából semmi nem múlik az én szintemen rajta, maximum nagyon elfáradok, aztán meg szenvedek később. Nem is volt semmi baj, talán csak annyi, hogy két alkalommal is sikerült egy-egy mellúszós bolyba keveredni, amit nem volt annyira egyszerű kikerülni, illetve egyszer meg egy szúrós hínárdarab ment be a nyakamhoz, amit csak a kör végén tudtam kiszedni. Ettől eltekintve simán lement az úszás.


Az öltözőben nem kapkodtam, kényelmesen átöltöztem, majd felszedtem a bicajt és jöhetett a 180km-es pálya. Idén megint variáltak rajta. Gyakorlatilag majdnem minden évben más volt a kerékpáros pálya. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz. A pozitív, hogy valóban szinte nulla forgalom volt, az útminőség helyenként siralmas, volt ahol egészen jó volt. Összességében egy közepest megért szerintem. A frissítőpontokon teljesen rendben volt minden, de a kiskörön elfért volna még egy ebben a melegben. Mert meleg az volt nem kicsit, és bár akadt egy-két árnyékosabb rész is a pályán nem sokat segített, én konkrétam rommá égtem már az elején. Az első kiskörnél már éreztem, hogy fáj, de nincs mit tenni, menni kell tovább.

Számomra, ami döbbenet volt, hogy Taranynál az emberek kitelepültek a fordítóhoz, és buzdították, illetve gyümölccsel és vízzel kínálták a megfáradt versenyzőket. Én is álltam meg itt, és kértem vizet, hogy picit lehűtsem magam. Az utolsó előtti körnél mondták, hogy a szervezők lecseszték őket, hogy mit képzelnek, mert hogy ők nem frissítőpont és az a versenyző, aki itt frissít az 5 perces büntetést kap (hogy mi van?????). Szégyen ez a szervezők részéről, és maximális respect az ottani embereknek, akik saját költségükön segítették a versenyzőket.

Amúgy, hogy ne csak rosszat mondjak, ahol volt frissítés ott teljesen rendben volt minden: hideg volt a víz, az iso, volt szelet, banán, és a pontokon dolgozók nagyon kedvesek és készségesek voltak.
Az egyéni frissítést pedig Tera megoldotta, de ott csak ritkán kellett felvennem valamit, leginkább egy kis locsolást és egy-egy falat szendvicset kértem.

Később legnagyobb meglepetésemre Nitro is ott volt Terával, nem is értettem, hogy mi van. Akkor mondta, hogy fel kellett adnia versenyt. Ne tudjátok meg, hogy mennyire sajnáltam, mert nagyon sok munkát beletett és tudtam, hogy mennyire szerette volna, de a józan ész szerint jól döntött, mert az egészség többet ér, mint bármilyen verseny.

Az utolsó két kiskörben eléggé szenvedtem, mert fájt a bal talpam, ami hol jobb, hol rosszabb volt, de küzdöttem tovább. Kicsit féltem, hogy mi lesz majd a futáson ezzel.
A lényeg, hogy viszonylag épkézláb idővel sikerült befejeztem a bringát és lettem a depóba, majd elmentem átöltözni a futáshoz. Megváltás volt levenni a kerékpáros cipőt. Kicsit megmasszíroztam a lábam, és irány a futópálya.

Menni is alig tudtam, nemhogy futni, és éreztem, hogy a gyomrom is volt már jobb. Na mondom szuper, szépen kezdünk. A meleg meg csak dobott még rá egy picit, hogy biztosan meg legyen a szívóág.
Aztán a lábam javult egy kicsit és tudtam „futni”. Ezt most kezeljük finoman, maradjunk inkább a kocogásnál. A második körben muszáj volt meglátogatnom a toalettet is, de sajnos ettől sem javult a gyomrom.
Nitróék igyekztek mindent megtenni, hogy felturbózzanak, de sajnos sokat nem segített. Még jéghideg ízesített sört is adtak, hogy hátha....


Mondtam, hogy legrosszabb esetben sétálok (rengetegen sétáltak), kipróbáltam, de nem volt jobb egy fokkal sem, így maradt a lassú kocogás. Minden frissítőponton locsoltam és hűtöttem magam, és tudtam, hogy sok idő elmegy ezáltal, de nem érdekelt, mert a biztonságos célbaérés fontosabb volt. Ezzel a lassú kocogással szépen elkoptattam a köröket, de most az utolsó kört sem tudtam megnyomni, inkább megköszöntem minden frissítőponton az ott lévők segítségét, lepacsiztam a parkban a műlábas bácsival aki végig szurkolt bármikor arra jártam, és az ismerősökkel. Ez most lelkileg sokkal többet adott így.


Aztán végre ráfordultam a célegyenesre, és szuper hangosbemondós felvezetés mellett az ismerősök sorfala, és buzdítása közepette áthaladtam a célkapun. Annyira kész voltam, hogy elfelejtettem felnézni, hogy mennyi az időm, úgy kérdeztem meg a befutó után a barátoktól. A vége 13:22 lett.


Némi sorbanülés után jöhetett az elmaradhatatlan masszázs, ahol egy nagyon kedves hölgy életet lehelt megfáradt lábaimba. Valami elképesztően jól csinálta, nem kínzott meg feleslegesen, de mégis becsülettel átmasszírozott, amiért rendkívül hálás voltam.

Közben Kriszta sorban állt hamburgerért, meg hideg rendes sörért, ami életet mentett. Majd közösen megettünk még egy kürtőskalácsot is a biztonság kedvéért. Segített kidepózni és visszajutni a szállásra, mert az én kocsim a szállásnál maradt, Tomiék meg már visszamentek pihenni. A kidepózásnál vettük észre, hogy az első kerekem teljesen lapos, vagyis full defektet kaptam, de akkora mázlim volt, hogy kibírta a végéig és csak a depóban engedett le. Az égiek megint segítettek (Boglárka is biztos).

A szálláson egy rokkant fürdés következett, majd próbáltam aludni, ami impossibe mission-nek bizonyult, mert annyira fájt a leégéstől a hátam, meg pörgött a szervezetem, hogy egész éjszaka jó ha 3-4 órát sikerült aludni. Másnap éreztem is, hogy nem vagyok toppon, de haladni kellett haza. Így egy gyors reggeli, meg egy kis megbeszélés után lepakoltunk, és elbúcsúztunk egymástól. Hazafelé kétszer meg kellett állnom, nehogy elaludjak. Aztán annak ellenére, hogy két szendvicset ettem délelőtt, még itthon fullosan bekajáltam és olyan mély kétórás alvást abszolváltam, mintha kómába estem volna.


Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy keményen megharcoltam a 9. Ironman éremért, és bár volt már jobb időm (sokkal jobb), ezzel most mégis teljesen elégedett vagyok. Az adott előzmények (az utazások miatti elmaradt edzések és fáradtság – jól van, nem kell sajnálni :D, és egyéb lelki körülmények tükrében ez számomra tökéletesen megfelelt.


Nagyon köszönöm Tominak és családjának a rengeteg segítséget, és persze Petiéknek és Déneséknek is, illetve mindenkinek, aki szurkolt, és buzdított verseny közben, igazán hálás vagyok érte. A családomnak az őrületemhez a türelmet, a támogatóknak pedig, hogy mindig kitartanak mellettem, és sokkal könnyebbé teszik a dolgom.

Jó regenerálódást mindenkinek! Következik Fűzfő szeptember elején....

Akik nélkül minden sokkal nehezebb lenne:

Hozzászólások: