Sokáig úgy tűnt, hogy ez a verseny bármennyire is szeretném, nem lesz meg, mivel a regisztrációkor pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Komoly vita robbant ki emiatt több fórumon is, mivel aki megcsinálta a korábbi Sprint és Super távot, a Beast nélkül nem lehet meg a legmagasabb rang a Trifecta. Az csakis a három verseny egy éven belüli teljesítésekor jár.

 

A Facebookon, direkt a Spartan jegyek adás-vételére létrehozott csoportban lehetett próbálkozni jegyhez jutni, ha valaki el szerette volna adni. Ez nagyjából esélytelen volt, mert ahogy megjelent a lehetőség, szinte abban a másodpercben keselyűként csaptak le rá azok, akiknek nem jutott regisztráció, és egymást túllicitálva (néha sportszerűtlenül is), kétségbeesetten próbáltak nevezéshez jutni. Az utolsó előtti pillanatban végül Koronkai Nokoletta révén rám mosolygott a szerencse, mert ő nem tudott indulni a versenyen, és nekem adta el a nevezést, továbbá az átírás lebonyolításban is végtelenül korrekt volt.

Mivel Eplény igencsak messze van tőlem, így eldöntöttem, hogy előző éjszaka megszállok a környéken, hogy kipihenten vágjak neki a versenynek. Bakonybélen sikerült szállást találnom a Muskátli Vendégházban, amit ezúton is ajánlok bárkinek, mert szuper tiszta, és korrekt ár/érték arányú szállás, a tulajdonos Irénke néni pedig egy tündér. Reggel meghívott kávézni, gyümölcsteát készített és apró süteménnyel kínált. Már jól indult a nap.

 

A verseny az Eplényi Síarénánál volt megrendezve, ahová egy hosszas „bemelegítő” gyaloglás után lehetett eljutni, vagy megvárni a kisvonatot. Mivel haladni kellett, így maradt a gyaloglás.

A pálya hossza: 23km (szinte mindenki jóval többet mért 24-25km között, valószínüleg az akadályok nem voltak belemérve a hivatalos adatnál), akadályok száma 35, szintemelkedés 907m (de itt is az akadályok miatt mindenkinél több volt, olyan 980m körül). Végül is sok jelentősége nincs, mivel mindenkinek ugyanezt kellett lezúznia.

 

 

A regisztráció és rajtcsomag átvétel után, szinte alig maradt idő. Gyorsan leadtam a csomagom a megőrzőbe, miután felszereltem magam mindennel, ami kellett (ivózsák, fejlámpa, High5 frissítés), és irány a bemelegítő zóna. A bemelegítés és ráhangolódás után, már sétáltunk is a rajtterületre, ahol az adrenalin szint érezhetően kúszott fel mindenkiben. Aztán már füstölt is a gránát, és mindenki üvöltötte a visszaszámlálást.

 

A start után egyből egy durva emelkedővel kezdtünk, aminek a végére, mindenki olyan szinten lihegett, hogy kapásból elmehetett volna egy Darth Vader szinkronizáló bajnokságra, de nyomni kellett tovább. Felérve végre át lehetett váltani futásra. Nagyon figyeltem a pulzusra, hogy ne menjen fel a legfelső tartományba, hogy ne savasodjak le. Ettől függetlenül sokszor pengeélen táncolt a sztori.

 

Jöttek szépen sorra a megszokott akadályok is (különböző palánkok, mászókák, szögesdrót), majd jött a fejlámpás akadály, ahol egy nagy csőben kellett átfutni, amiben állt a víz. Morgolódott is mindenki, hogy már rögtön az elején kapjuk a vizet, és szétázott cipőben kell nyomni tovább. Ekkor még nem is sejtettük, hogy ez csak a kezdet. Hoppá, ez már a Beast, ezt nem adják olyan egyszerűen, és a rendezők gondoskodtak, róla, hogy maradandó élmény legyen mindenkinek.
Az emelkedők, akadályok jóval keményebbek voltak, mint eddig bármelyik versenyen, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy voltak olyan akadályok, amiből egy-egy majdnem felért egy sprintes verseny összes megpróbáltatásával.

 

Megszáradni sosem hagytak bennünket, mert mire lassan kitocsogtam a vizet a Salomon Speedcrossból (ami ezen a terepen megint kiválóan működött), már jött is a következő finomság. A vizes árkok, amik inkább saras árkok mélyek voltak, és a szemközti szétázott sárfalon a kimászás szinte lehetetlen feladatnak látszott.
Előttem egy srác esélytelenül próbálkozott többször, aztán kitoltam, cserébe pedig ő is segített, és húzott ki a gödörből. Így együttműködve küzdöttük le a többi gödröt, és haladtunk tovább.

 

Itt is bevetették a sárgödörből kötélmászás szisztémát, ami egy idő után szinte lehetetlen feladat, mert a kötél már tiszta sár, és jó magasra kellett mászni. Én a sárba zuhanás után kinyúltam, és kerestem egy kis száraz földet, amivel összekentem a kezem, és minden erőmet összeszedve sikeresen felmásztam.
Most amúgy viszonylag kevésszer kellett burpeeznem. Elég jól ment erőlétileg, és összeszedett voltam végig. Aminél behúztam most is, mint mindig, az a lándzsadobás, emellett még a szalagnál (ahol kifeszített szalagon kellett átmenni), és az utolsó akadálynál a gyűrű vége előtt estem le.

 

De kanyarodjunk vissza a finomságokhoz. Beraktak egy vízen (folyón) átkelést, aminél nem a mélység, hanem a víz hidegsége volt a brutális. A golyóim sikoltva feljöttek egyből mandulának, annyira hideg volt a víz. Alig vártam, hogy átérjek. Kiérve egy fotós, hölgy oda is kiáltott, hogy megvan (a pillanat a savanyú képemmel, de lehet, hogy másra gondolt).

 

Kegyetlen volt még egy finom homokkal megrakott nagyméretű vödör cipelése, amit kizárólag test előtt lehetett vinni. Nehéz volt a súlya, és elég nagy volt a távolság is. A kemény legények is, úgy rakosgatták le a vödröt 10 méterenként, hogy öröm volt nézni. Én is letettem vagy háromszor, aztán technikát váltottam, és amikor felvettem a vödröt a lehető legnagyobb sebességgel vittem, így nem volt ideje kifáradni az izmaimnak annyira. Nagyon kemény volt.

 

Egyből ezután szívatásból beraktak egy létrán átfüggeszkedést, ami beállt izmokkal maga volt a gyönyör, de sikerült, és a móka fokozásaként jött az összegumizott lábas ugrándozás, palánkon átkelés. A mostani pályatervező csapat tényleg ki akarta csinálni a versenyzőket.

A másik embert próbáló rész a vége előtt a zsákcipelés volt, ahol a szervezők olyan meredek és hosszú emelkedőt választottak, hogy sorozatban hullottak ki előttem az emberkék. Amikor már azt hittem felértünk, akkor tűnt fel az út folytatása tovább felfelé. Mint valami egyiptomi rabszolgahad a piramis építésnél, úgy nézett ki a hegyoldal a zsákot cipelő és fetrengő embereket látván. Egyszer sem álltam meg, pedig nagy volt a kísértés, de tudtam, hogyha itt leülök, akkor sosem indulok el újra. Mellesleg lefelé csak egy picit volt könnyebb, mert az addigra kikészült lábbal alig tudta az ember megtartani magát, nehogy meginduljon és baj legyen. A zsákot olyan 20kg körülire saccoltam (utólag olvastam, hogy 26kg volt).

 

Ezen a versenyen láttam először, hogy sorozatban mentik az emberkéket quadokkal, és hogy sokan feladják lesérülve, begörcsölve, eléhezve (2500 indulóból cirka 150 nem tudta befejezni).

Nem véletlen, hogy a szervezők írták az előzetes tájékoztatóban, hogy ivózsák és energia utánpótlás ajánlott, mert csak minimális frissítés várható. Ez így is volt. Én az 1 literes ivózsákba High5 Energy Source-ot kevertem be, és még vittem magammal High5 Energy Gel-t. De simán vihettem volna a 2 literes ivózsákot, és még vagy 2 gélt pluszban, mert iszonyat kemény volt a verseny a nagy szint, és a nehezített akadályok miatt, és nagyon ki lett számolva a frissítésem.

A végén még három akadály volt, egy mászás, egy magas palánk, amire felugorva begörcsölt a jobb vádlim, és azt hittem ott ragadok a tetején, de az utánam jövő tolt rajtam egyet, és nagy nehezen átjutottam, ahol egy másik sporttárs kérdezte, hogy nyújtson-e lábamon, tudok-e menni? Mondtam, hogy mindjárt jobb lesz, és átszivárogtam az utolsó akadályra. Ott, mint korábban is említettem a legvégén leestem, így még 30 burpee várt rám, mielőtt befuthattam volna egy tűzugrással a célba.
Burpee letudva, pulzusom föld körüli pályára állt, de már ott volt a cél. Szerencsére a görcs is elég jól kiment, és csak arra koncentráltam, hogy legyen annyi erőm, hogy rendesen átugorjam a tüzet, nehogy bele landoljak, mint valami török janicsár az egri vár ostrománál. Bent vagyok! A mosoly nem volt teljesen őszinte az arcomon, mert elfáradtam a végére rendesen.

 

A lányok átadták a befutóérmet, kaptam a nápolyit, banánt, inni. Hozták a Trifecta érmet, gratulált mindenki. Piszok kemény menet volt, de sikerült. Annyira kész voltam, hogy nem néztem meg az időmet, az órámon meg nem láttam semmit, mert olyan sáros volt, hogy semmi sem látszott, ráadásul el is felejtettem megállítani. Azt azért éreztem, hogy nem mentem rosszat.

Miután kissé összeszedtem magam, segítettem fotózni egy sporttársat, aki szintén egyedül volt, cserébe rólam is készített képeket a finisher falnál és a maszknál. Majd nyomultam a csomagomért, hogy lemosakodhassak, és száraz ruhát vehessek fel. A mosdás ugye ugyanúgy spártai, mint a frissítés. Hideg slag formájában abszolválható. Nem is tököltem sokat csak úgy nagyjából lecsapattam a sarat. A koszos cuccok pedig mentek az erre vitt zsákba.

 

 

Visszafelé pont elértem a kisvonatot, így jóval kevesebbet kellett gyalogolni a kocsiig, mint jövetben, ahol kajáltam és aludtam 15 percet mielőtt haza indultam volna.

 

Este került ki a hivatalos eredmény, ahol bebizonyosodott, hogy valóban (az én szintemen) nagyon jó időt mentem: 3:58:27-tel, a korosztályomban a 2. helyen végeztem.  A teljes Open mezőnyben (az összes korcsoportot beleértve) 47. helyezés. (Csak érdekesség képen az Olimpiai Ezüstérmes Pauman Dani 3:58:49-et ment, Szőnyi Ferenc ultratriatlon világbajnok példaképem 4:06:01-et), szóval tényleg elégedett vagyok az eredménnyel.

Amit lehetett emelkedőt, lejtőt, illetve sima terepet megfutottam, a többinél meg gyaloglás és mászás játszott. Próbáltam ésszerűen, pulzusra figyelve (amennyire csak tudtam) menni.

 

Nem lenne tisztességes dolog a részemről, ha nem említeném meg, hogy a jó szereplésben milyen nagy szerepe van az Ensportnak, és Imre Szandi edzőmnek is, hiszen az utóbbi pár hétben direkt erre a versenyre készítette az edzéstervet. Nyugodtan mondhatom, hogy sikerrel! Nem hiába volt az a sok intervallum és emelkedős futás.

Fontos megemlítenem, hogy a High5 most sem hagyott cserben. Végig kitartott az erő, semmi gyomor probléma, úgyhogy tökéletesen működött, mint eddig mindig.

Jelenleg azt gondolom, hogy részemről a Spartan Race ennyi volt. Végigtoltam becsülettel az összes távot, megszereztem a legmagasabb rangot a Trifectát.

 

Továbbiakban szeretnék inkább a triatlonra és a futásra koncentrálni. Visszagondolva azonban nagyon jó volt a Spartan Race, mert maximálisan megtanít kilépni a komfort zónából, és miután már egyszer nyakig sáros vagy, az „esőben is kimegyek futni” dolog, nem is tűnik őrült ötletnek.