A Tavalyi csapatmentésen nagyon megtetszett az UltraBalaton rendezvény, így már eleve úgy terveztem, hogyha sikerül az idén is elmegyek. Rengeteg, ismerős, barát is jelezte, hogy indul ezen a roppant népszerű versenyen, hosszabb-rövidebb távon. Az egyik legdurvább Varjas Gabi (Run HappIlly csapat), aki férjével párban tervezte, hogy nekivág a távnak.

Ki is tettem egy posztot a Facebookon az UltraBalaton csapatkereső csoportban, hogy szívesen segítek olyan kis létszámú csapatnak, ahol valaki kiesik, vagy lesérül. Azt hiszem, nem túlzok, hogy 10 percen belül csipogott a Messenger, és egy gyors telefonszámcsere és beszélgetés után már meg is lett a csapatom. A Peugeot Citroen Ds Emil Frey 2, 4 fős csapatában indultam, ahol 55,8km volt a rám eső rész.

Gyorsan eltelt az a pár hét, és eljött a verseny hétvégéje. Én már pénteken felmentem Pestre, mert egyúttal felvittem a Bringámat Csoltmesterhez (Imre Zsolti), hogy szedje egy kicsit ráncba, mert ráfér szegénykémre. Innen mentem Erdősi Józsi barátomékhoz, akik voltak olyan kedvesek, hogy befogadtak egy éjszakára. :D Köszi nektek!

Szombaton fél 6-os ébresztő után, fél 7 előtt pár perccel már megérkeztem a találkozópontra, ahol az autómat letettük a Citroennél, és egy rövid ismerkedés, kocsi csere után, már robogtunk is a Balcsira. A csapatautónk egy új Citroen C4 SpaceTourer volt (minden jóval felszerelve), ami 4 főnek atom kényelmes utazást biztosított. Nem vagyok egy Citroen fan (bocsi), de nagyon pozitív meglepetés volt az autó.

 

A rajt a balatonfüredi „görög faluból” indult, mi 9:30-ra voltunk kiírva. Természetesen esélyünk sem volt leparkolni, így vissza a Spar parkolóba, majd egy rövid séta után már ott is voltunk az indulási zónában, iszonyat mennyiségű ember társaságában.

Igen, ez egy olyan rendezvény ahol mindenki IS indul. Céges csapatok tömkelege, egy csomó külföldi induló fémjelezte, hogy mekkora népszerűségnek örvend az UB.
Egy kis fotózás, és már indult is a mandula. Közös csapat rajttal együtt tettük meg az első pár lépést Petivel, aki az első 10km-es szakaszt nyerte meg magának. Majd vissza az autóhoz és indulás az első váltóponthoz, ahol Attila váltja, aki egyben futja az 51km-es penzumát, mert neki menni kellett tovább egy esküvőre.

 

Az idő elég kegyesnek bizonyult és a korábban jósolt esőnek és rossz időnek nyoma sem volt, sőt elkezdett rendesen kipendülni.

A váltópontnál Attila készült, megbeszéltük, hogy hol találkozzunk vele újra, hogy frissítsük és segítsünk, ha szükséges. Gyors váltás, és már robog is az eddigi legnagyobb kihívásra, mert félmaratonnál hosszabb távot még nem futott, szóval ez egy elég nagy falat így elsőre. Arról nem is beszélve, hogy az egyik legdurvább szakaszt vitte el, amiben gazdagon van emelkedő, csak, hogy teljes legyen a kihívás.

 

Peti is szépen megizzadt, az első szakaszon, ami köszönhető volt a melegedő időnek, és a gyors tempónak, mert picit elkapta a versenyláz.
Még indulás előtt egy kis utántöltés is belefért, némi kaja formájában, ahol azonnal akadt egy kis vendégünk, Mázli személyében. Persze ekkor nem tudtuk még a nevét, csak megérkezett őnagysága, és kétségbeeső nézésével lazán elérte, hogy kapjon néhány falatot mindenkitől. Majd megjelent egy kislány, akitől megtudtuk, hogy Mázli a neve a kutyusnak, és, hogy imád enni. Ezt le sem tagadhatta volna. A szakmai zsűri kissé túlkondícionáltnak írná le.

 

De már robogtunk is tovább a következő ponthoz, ami nagyjából Ati szakasza felénél volt, és az odaúton tudatosult bennünk, hogy bitang egy emelkedős szakasz. Kíváncsian vártuk, hogy mennyire fogja bírni.

Szerencsére semmi probléma nem volt, és az előre tervezett idő szerint simán hozta a szakaszt. Teljesen jól is volt, semmi nem látszott rajta, hogy megviselt lenne. Megkapta a frissítést (energiazselék formájában), és indult is tovább.

 

Persze rajta kívül is rengeteg ismerős arcot láttunk, vagy éppen futottunk össze velük. Tényleg annyi ember futott, hogy óhatatlan volt, hogy bele ne botoljon az ember egy-egy ismerősbe. Bíztattuk az egyéni és páros indulókat, de már itt az elején is látszott, hogy volt, akit piszkosul megviselt az emelkedő és a meleg. Meg is tudom érteni.

Mentünk Ati befutójához, ahol nekem kellett váltani egy rövidke, nagyjából 10km erejéig. Az idő nem viccelt és szó szerint már égetett a nap, ha valaki nem volt árnyékban. Átöltöztem rövidbe, és vártam a váltást.

 

 

Jött is Ati, akin azért már látszott az az 51 kilcsi, és a kedves szintes rész. Mondhatni a mosolya nem volt őszinte, de megcsinálta, és ahhoz képest egész jó állapotban ért célba. Komolyan mondom, hogy részemről óriási riszpekt, mert ilyen melegben, ilyen szintes részen, ahogy lehozta ezt az 51-et az minden elismerést megérdemel!

 

Átcseréltük a chipet, és elindultam kényelmes tempóban a rövidke távomra. Úgy beszéltük meg a srácokkal, hogy mivel nem az idő a cél, így mindenki a számára kényelmes tempóban teljesíti a szakaszokat.

 

Szóval egy kellemes erőlködés mentes futást terveztem. Igazából semmi érdemleges nem is történt. Meleg ugyan volt, de voltak árnyékos részek. Túl durva emelkedő nem volt, így igazából egy eseménymentes mondhatni laza futást toltam végig, ami 5:13-as átlagtempóra volt elég. Frissíteni nem is kellett, elég volt a végén inni. Persze arra azért végig odafigyeltem, hogy sokat igyak, amiben a High5 Zero tabletta nagy segítségemre volt.

 

A befutónál Tamás várta, hogy megkapja az időmérő chipet, és megkezdhesse a saját első szakaszát, ami kb. 20 kilométert foglalt magában.

 

 

Az ő futása is mondhatni eseménytelenül telt, simán hozta a meleg ellenére a távot. Keszthelyen még frissítettünk rajta egyet, és ment is tovább. Ezen a ponton találkoztam Szandival is, mert az kizárt, hogy vele ne fussak össze egy-egy versenyen.

 

Innen kezdett érdekes lenni a sztori, mert jöttek mindenkinek a hosszú szakaszok. Tamást Peti váltotta. Várt rá egy fincsi 44km. (Amíg várakoztunk pont akkor futott át a francia Gilles, akit a Simonyi Balázs Ultra című filmében is lehetett látni). Megbeszéltük, hogy hol találkozunk, és már indultunk is az első találkozópontra.

 

 

 

 

Itt mesélnék picit a közlekedésről. A komoly mennyiségű kísérőautó, versenyző és bringás (mert közben kerékpáros tókerülés is volt) miatt, néha (sokszor) nem volt egyszerű a közlekedés és parkolás. Több alkalommal komoly dugó alakult ki. Szerencsénkre azért minden esetben szépen megoldódott a helyzet, és jól tudtunk haladni.

Vártuk Petit, aki jött, és minden rendben volt. Mondhatni túlságosan is, mert iszonyatosan fel volt pörögve, haladt volna tovább. Alig tudtuk odaadni a zseléket, úgy kellett fékezni.

A következő találkozópontnál viszont láttuk az idején, hogy valami nem kerek, mert jóval lassabban haladt mint előtte. Mikor befutott egyből láttuk, hogy nincs jól. Mondta, hogy komoly gyomorproblémája volt, sétálnia kellett, meg „bekapott” egy vonatot is, ami elég sokáig feltartotta. De mondta, hogy megy tovább.

 

Tamással konzultáltunk az autóban és megállapítottuk (nem volt nehéz), hogy Peti nincs jól. Így beiktattunk egy közeli váltópontot, hogy megnézzük, mennyire tud haladni, és hogy érzi magát. Mondtam, hogyha gáz van, akkor a maradék cirka 10km-t be tudom vállalni, ezen végképp nem múlhat a dolog.
Peti azonban csodával határos módon összeszedte magát, és mondta, hogy jobban van, tudja folytatni. Hurrá, nagyon örültünk a hírnek, és egy kis bíztatás kíséretében útjára engedtük.

 

Mentünk a következő helyszínre, ahol már az én etapom kezdődött, ahol Petit kellett váltani. Próbáltam pihenni, de nem nagyon ment. Igaz ez az egész időszakra, gyakorlatilag semmit sem pihentünk. Az idő is kezdett rosszabbra fordulni, távolban már villámlott. Nagyon bíztam benne, hogy megúszom és nem lesz eső, de biztos, ami biztos alapon előkészítettem a széldzsekit is.

 

Mondtam a srácoknak, hogy nem kell közben kísérni, nem kell köztes találkapont, ha gáz van, akkor majd telefonálok, inkább próbáljanak aludni, mert így talán van esélyük rá a 4 óra alatt, amíg futok. Ezért is imádom a Compressportos freebeltet, mert, ahogy korábban is írtam egy fél házat elnyel. Most is ment bele az összes High5 zselét, sótabit (ezt végül nem használtam), telefont vízhatlan tokban, széldzsekit, papírzsepit.

Hosszú nadrágot és rövid Compressportos pólót vettem fel karmelegítővel, mert úgy voltam vele, hogy majd lekapom, ha bemelegedtem a futásnál. Nem került rá sor. :D

 

Peti rendben befutott, átcseréltük a chipet, és elindultam. Gondoltam, hogy nem lesz fáklyás menet, de hogy ennyire nem, arra azért nem számítottam. Alighogy elindultam rákezdett az eső. Nem vettem fel a széldzsekit, mert úgy voltam vele, hogy ez még nem vészes. Aztán pedig kaptam egy olyan felhőszakadást, hogy már nem volt értelme felvenni, mert mintha ruhástól a medencébe ugrottam volna úgy szétáztam. Ezzel még mindig nem volt problémám, volt már ilyen korábban is, persze nem ilyen hosszú távon.

A dolgok akkor fordultak rosszabbra, amikor megérkezett a szél. Az erős esővel igazán kellemetlen kombinációt alkotva. Tovább rombolta a dolgot, hogy egy aprókavicsos részen futottam, közvetlen a vízpart mellett, ahol már álltak a tócsák.

Gondoltam itt az ideje felvenni a széldzsekit, mert kezdtem fázni, köszönhetően az időnek és a fáradtságnak az egész napos pihenés nélküli kocsikázásnak. Illetve annak, hogy már éjfél elmúlt jócskán (nagyjából éjfélkor kezdtem a futást). Na, ez nem is volt olyan egyszerű feladat, mint képzeltem, konkrétan nem is tudtam, mert annyira fújta szél, hogy már-már impossible missionnak tűnt, amíg meg nem állt egy futó, akit korábban elhagytam, és segített felvenni a dzsekit. Innen is nagyon köszönöm neki!

Nem mondom, hogy nem szóltak a hangok a fejemben, hogy „kell ez neked? Mi a fenéért nem inkább otthon fetrengsz az ágyon, és nézel valami jó sorozatot?” De ahogy a Vörös Asszony és Arya is mondta: „not today!” Kizárt, hogy cserben hagyjam a csapatot, illetve mi van ha esik? Kint van még rajtam kívül rengeteg futó, akik ugyanúgy szívnak, szóval hangok kuss, és gyerünk tovább!

 

Szépen lassan kezdtem visszamelegedni, és fogyasztottam a kilométereket. Ami a tavalyi versenyhez képest rosszabb volt az időn kívül, hogy sokkal zordabb területen ment a pálya. Sokszor teljesen nulla világítással, erdős részen. Kevés, vagy nehezen követhető jelzés (többen el is tévedtek). Szurkolók nulla (ezt betudtam az időnek), a váltópontok is erősen visszafogott szinten működtek. Semmi fáklya, buli és társai. Persze megértem, már éjszaka volt, szakadt az eső, mindenki örült, hogy él.

Az első komolyabb meglepetés egy 15%-os emelkedőnél ért, ami sétára kényszerített. Na ilyen volt még kettő, amire nem számítottam. Azt hittem hasonlóan sík lesz, mint a tavalyi szakaszom. Ez nem így történt. Bőven volt benne sunyi, alattomos emelkedő, és nem sunyi, de genyó rész. A teljes szintemelkedés 174m, ami viszonylag rövid szakaszon oszlott szét.

Szépen fogytak a kilométerek, és már láttam a fényt az alagút végén. Tovább javított a közérzetemen, hogy az uccsó 10km-es szakaszon már több futóval is találkoztam, mert előtte, hosszú részek teltek el úgy, hogy szinte alig volt ember. Nagyon szétszóródott a mezőny.

Elég kutya rész volt, sok helyen nulla, vagy csak minimális világítással. Megelőztem egy lányt, és éppen sasoltam a tócsákat, amikor fényszóró perzselte fel a sötétséget. Gyorsan le is húzódtam teljesen az út szélére nehogy elüssenek, de nem jött az autó. Hátra nézek, és ledöbbentem. A csajszinak volt valami elvetemült lámpája, amit felkapcsolt, így szuperül lehetett futni, mert messze előre bevilágította az éjszakát.

Aztán az egyik frissítőpontnál visszaelőzött, de nekem pont kellemes tempót futott, így beálltam a sorba, és szépen haladtunk előre. A vége előtt benyaltunk egy vonatot, ami pont arra volt elég, hogy picit beálljon a lábunk a várakozástól. Majd jött a kellemes befejezés, aminek már nagyon örültem, mert 4 óra 22 percet ázni 45,3 kilométeren, bárhogyan is nézem nem a legjobb dolog.

 

Tamás megkapta a chipet, hogy a második szakaszát lenyomja. Én meg magamba tuszkoltam gyorsan 2 forró teát a frissítő ponton, majd a kocsinál ledúrtam az összes vizes cuccot, és végre száraz ruhákat vehettem fel. Minimális nyújtás után beültem az autóba (ezt nem kellett volna), és mentünk tovább.

Szerencsére az Úr is kisírta magát az éjszaka, és az eső alábbhagyott. Tomi csak egy keveset kapott az égi áldásból, gondolom nem is bánta. A találkozó pontról lecsúsztunk, mert gyorsabban átment, mint számítottuk, de pillanatok alatt korrigáltuk a hibát, és beelőztük, majd egy alkalmas helyen leparkoltunk, és sikeresen megkapta a frissítést. Szerencsére minden rendben volt vele, így már csak az utolsó váltópont maradt, ahol Peti veszi át a stafétát, hogy befusson a célba.

És mint a reklámban: így is lett. Vagyis Tomi megérkezett, Peti átvette a chipet és irány Balatonfüreden keresztül a görög falu, ahol a cél is volt.

Mi is haladtunk, mert utolsó szakasz egy rövid 3,6km-es rész volt, ami azért viszonylag gyorsan lemegy. Pont időben értünk oda, mert még beengedtek a parkolóba, ami nem sokkal utána fullosan megtelt. Mentünk a befutóhoz. Peti lecsipogtatta a beérkezést, és beálltunk a közös befutóhoz, ahol a csapatnév bemondása után, közösen át lehetett futni a célkapun.

Ez a magam részéről inkább egy Don-kanyarból hazatért, sérült veterán mozgására hajazott, olyan szinten beállt a combom. :D

 

Ezután megkaptuk az érmeket, müzlit, bort és minden jót, és már mentünk is a sátorba kajálni, mert mindhárman piszok éhesek voltunk. Az utolsó frissítés gyanánt egy emberes sültkolbász szolgált, alkoholmentes sörrel.

 

 

 

Tele hassal, és tele élményekkel, hulla fáradtan érkeztünk vissza Pestre, ahonnan még várt rám a hazaút, csak előtte a bicómat is fel kellett kapnom Csoltmesternél. Szerencsére elkészült, és hamarosan tesztelem, de biztos vagyok benne, hogy most is profi munkát végzett.

A hazaút gyötrelmes és embert próbáló volt, hogy nehogy bealudjak, de szerencsére épségben hazaértem.

A verseny és a csapat szuper volt (remélem, ott leszek jövőre is). Fizikálisan simán ment, de az alváshiány megviselt, és az sem tett túl jót a futóművemnek, hogy futás után nem tudtam még jól megmozgatni. A High5 frissítés tökéletesen tette a dolgát, mint mindig. Fele koffeines, fele sima Energy Gel formájában. Az Ensportos edzések és alapozás ismét bizonyított úgy gondolom. Persze Szandi ezúttal sem nem viccelt és hétfőre már befigyelt a szokásos erősítő edzés, keddre meg egy dupla, de ez már csak ilyen.