Nándi (Ensport) az edzőm kitalálta, hogy csináljunk egy edzést a Mátrában, hogy ne egyedül kelljen unalmas hosszú bringázást lenyomni. Természetesen csak beoltott személyekkel. Az ötlet tetszett, mert nagyon utálom az egyedüli hosszú tekeréseket, és amúgy sem kerékpároztam még arra sosem. Mondjuk azt gondoltam, hogy nem lesz fáklyás menet, de hogy mennyire nem az volt, az hamarosan kiderül. A találkozó Mátrafüreden a parkolóban volt, ahol Ancsúr és Greg voltak ott elsőnek, majd én is megérkeztem és gyorsan előkészítettem a bringát. Kerékpumpálás, fékellenőrzés, és jól feltankoltam a szokásos High5 termékekből.
A kulacsokba Energy Source került, de vittem magammal néhány energia szeletet is (jó döntés volt). Majd Tibi és befutott, és végszóra Nándi is megérkezett Mátraderecskéről. Ő már kerékpárral jött, neki meg is volt a bemelegítés.
Az elmaradhatatlan szelfi után neki is vágott a csapat a túrának. Itt még mindenki üde volt és friss, nem toltuk túl, folyamatosan ment a diskurzus. A Galyatetői elágazásnál Orsi is becsatlakozott, és folytattuk az utat fel Galyatetőre.
Nándi diktálta a tempót, olyan 200 watt környékén, amit mindenki stabilan tudott tekerni. Felértünk Galyatetőre és jöhetett a legurulás, aminek a többiek nagyon örültek, én már sokkal kevésbé. Nekem ez nagyon stresszes művelet, mert régebben volt egy komoly síbalesetem és azóta eléggé óvatos vagyok. A legdurvább az, hogy síkon gyorsabban tekerek, mint amennyivel lefelé merek gurulni. Nem látom be a kanyart, és attól félek, hogy nem fog majd a fék…stb. Ezzel valahogy még majd meg kell küzdenem. Persze Nándi mutatta a trükköket, hogy hogyan lehet stabilizálni a kerékpár, hogyan kell helyezkedni, amit próbáltam magamévá is tenni, mondhatni kevesebb sikerrel. Mindig úgy volt, hogy a többiek kicsit pihentek, bevártak lent, mire én is leértem. Ez van, én szóltam előre.
Parádsasvárnál elnéztem a dolgot, mert nem láttam a csapatot (elmentek feltölteni a készleteket), de a csajok látták, amikor jövök és integettek, én nem vettem őket észre, és sikeresen lementem Parádra. Ott elővettem a telefont, mert gyanús lett a szitu, hogy sehol senki. Abban a pillanatban csörgött is Nándi, hogy merre vagyok, forduljak vissza, mert látták, hogy tovább suhantam.
Na, ez nagyon hiányzott, hogy megint nyomjam felfelé. Viszonylag hamar visszaértem. Mivel minden kifogyott nálam is, Nándi mondta, hogy szigorúan Colával töltsem fel a kulacsot, így gyorsan elmentem az ottani kis büfébe és vettem 2db fél literes kólát, aminek egy részét azonnal fel is szippantottam, a maradék pedig ment a kulacsba.
Aztán indultunk is visszafelé, és a cél Kékestető volt. Azért itt már érezhető volt az eddig megtett kilométerek és emelkedők (mondjuk engem a lefelék is fárasztottak, mert nagyon rá voltam görcsölve). A szokásos 200 watt maradt, de a beszélgetés valamivel kevesebb volt. Nem kevés szintet sikerült már eddig is begyűjteni, és hátra volt még a feketeleves. Fel a Kékesre hogy is mondjam finoman, nagyon durva volt. A lábaim már tiltakoztak, mert több mint 80 kilométer volt bennük, és a kis manó is azt mondta a fejemben, hogy „szállj le, elég volt, add fel”. Bevallom, hogy egy pillanatig engedtem a sötét oldal csábításának és leszálltam. Toltam vagy 10 métert a bringát, aztán visszaültem és nyomtam tovább.
Láttam, hogy Nándi sincs messze, és Tibi is küzd egy kicsit a végével, bár próbált erőt önteni belém, hogy már csak egy emelkedő van. Nem annyi volt, és nagyon meredek. Végül a tartalék erőmorzsákat összeszedve sikerült feltekerni, de megváltás volt leszállni a végén.
Az a fura, hogy a mosoly ettől függetlenül őszinte volt, amikor megkértünk egy párt, hogy csináljon rólunk egy fotót a csúcson. Bennünk volt, hogy ezt is megcsináltuk, bár Ancsúrt és Greg-et nem annyira viselte meg, ahogy láttam. Innentől már csak a legurulás volt hátra mátrafüredre.
Mátraházán elbúcsúztunk Orsitól és Nánditól, mi pedig suhantunk lefelé Mátrafürdre, ahol valami csodás élmény volt leszállni és hagyni, hogy kicsit átjárjon a napocska melegítő sugara. Sokszor volt, hogy fáztam lefelé (nem csak én), mert azért nem volt nagyon meleg. Felfelé sosem, mert ott a tekerés miatt még majdhogynem melegem is volt.
A kocsiból előkerítettem a vésztartalék téliszalámis kiflimet, ami két pillanat alatt el is tűnt. Aztán fájdalmas búcsút vettünk egymástól és mindenki hazafelé vette az irányt. Közel 2 órás hazaút után egyből bedobtam egy mirelit pizzát sülni, és elpusztítottam a maradék hortobágyi húsos palacsintát, némi hideg sörrel leöblítve, és kezdtem magam jobban érezni.
Összességében egy szuper kis edzés volt, nagyszerű emberekkel, látványos útvonalon. Nem bántam meg, hogy elmentem, és részese lehettem a túrának. Van még hová fejlődni, de rajta vagyok.
Hozzászólások:
Facebook
