Természetesen az idén sem akartam kihagyni az UltraBalatont, így feladtam a hirdetésem a csapatkeresőbe, hogy csapatot mentenék. Jött is megkeresés, több is, de valahogy egyik sem volt az, amire vártam. Nekem ez szórakozás, és csak olyan csapatot mentek szívesen, akinél látom, hogy „igazi csapat”, együtt, egymásért küzdenek. Együtt rajtolnak, együtt érnek célba, és az egész 220km-t együtt küzdik végig.

Persze nincs baj azzal sem, ha valaki máshogy csinálja, de nekem fontos. Úgy vagyok vele, hogy futni itthon is tudok, azért nem utazok el, hogy beugorjak futni, aztán már jövök is haza, az nekem nem pálya.

Aztán egyszer csak pittyent a Messenger, és látom, hogy Edó írt, aki a Happy Run Team csapatkapitánya. Velük futottam már korábban, és nagyon bírtam őket. Érdeklődött, hogy elköteleztem-e már magam, mert ha nem, akkor ők szívesen látnának újra. Erre persze egyből igent is mondtam, mert itt minden úgy megy, ahogy korábban írtam.

Edit, mint tyúkanyó szervez, tervez, és koordinálja a csapatot. Ráadásul intéz kb. mindent IS. Ha otthon maradt valami, sebaj, mert nála több minden van, mint a madaras teszkóban. Szóval már vártam a versenyt.

Pénteken elkocsikáztam Edóékhoz, ahol ő És Fejó, már széles mosollyal vártak, és azonnal meg is kávéztattak indulás előtt. Aztán bepakoltuk a cuccokat, és velük mentem Balatonfüredre a szállásunkra, ahol már az ismerős szobát meg is nyertem. Majd lementünk a versenyközpontba, ahol játszottunk pár szponzornál, némi csecsebecsét begyűjtve. Nem kis nehézségek árán Fejónak is sikerült egy ördögös baseball sapkát kipörgetni.


Illetve sikerült összefutni Rákóczi Ferivel, akit nagyon bírok, mert nem egy megjátszós celeb, hanem totál normális, közvetlen fickó. Többször indultunk triatlon versenyen együtt, és beszélgettünk egy picit a sportról, illetve, hogy kivel mi történt. Természetesen a szelfi sem maradhatott el, amit Feri lőtt, mert az ő keze messzire elér.

Aztán irány vissza a szállásra, ahol estére össze is ugrott a banda, ahol némi ismerkedési est jelleggel Márti megteáztatta a brigádot. Na, nem Liptonnal, hanem Tátrával, biztos, ami biztos alapon. Már akkor láttam, hogy az új tagok, akiket eddig nem ismertem szintén jó fej emberkék, és kellőléppen lököttek, szóval unatkozni biztosan nem fogunk. Készült is egy hálósipkás kép, mert mint megtudtuk, abban fogunk rajtolni.


Reggel 5:30 magasságában mindenki sikeresen felkelt, így nem volt probléma a 6:45-ös rajttal, ahol is csaltunk némi mosolyt az arcokra a hálósipkás neglizsénkkel. A bringás kisérő szerepét most is Kitti vállalta magára, ami országúti bringával elég hálátlan feladat, és kemény kihívás.


A közös kép után neki is vágott a Brigád a közös körnek. Edó kezdte az első szakaszt, majd őt Peti követte, aki erős tempóval teljesítette a rá kiszabott három szakaszt. Fejó Dörgicsénél vette át a stafétát, hogy eljuttassa Zolinak Zánkára. Gond nélkül a vállalt időn belül, lazán hozta a távot.


Zánkától Zoli futott tovább Kővágóőrsig, egy közel tíz kilométert, ahol kedvese Ági váltotta le. Ekkor már igen kellemes idő lett. Ági mondta is, hogy olyan melege volt, hogy legszívesebben topban futott volna.


Salföldnél Szilárd következett, aki rohamtempóban vágott neki, de nagyon gyanús, hogy bedobott valamit a Varga Pincészetben, mert a rövidebb szakasza 3 perccel több lett, mint a hosszú. Ő ugyan tagadta a vádakat, de majd kikérjük a biztonsági felvételeket.


Mi Mártival és Petivel a Mozgásvilág váltópontjánál vártunk rá, miután kényelmesen megkávéztunk a lejjebb lévő étteremnél. Ez az egyik legjobb pont szokott lenni. Nagyon jó zenékkel, vicces műsorvezetővel, és mindent vivő táblákkal, amiket le is fényképeztünk Mártival.


Szilárd berobogott, én pedig átvettem a chip-et és elindultam az első etapomra. Ezt a részt még sosem futottam korábban.

Nagyon szép szakasz, bár azt már az elején konstatáltam, hogy klassz kis emelkedők vannak benne, amit Kitti káromkodásai is megerősítettek. A futás jól ment, és a kilátás is pazar volt. Gyorsan peregtek a kilométerek, aztán egyszer csak közeledett Szigliget, és bár Edó tagadta végig, de kezdtem érteni, miért nyertem meg ezt a részt. Egyre jobban kezdett emelkedni az útvonal, és Szigligeti várnál szépen tetőződött is. A látvány és a szintemelkedés egyenesen arányos volt. Kitti mondta is, hogy menjek, majd jön, amin kicsit sem csodálkoztam, mert ezt bringával abszolválni elég durva (még futva is), mert tiszta macskakő az egész, és csúszik is. És persze amilyen meredek volt felfelé, úgy lefelé is hasonló volt a helyzet, ezért eléggé ésszel kellett haladni, de leérve már láttam is a váltópontot. Átatdtam Karesznek a chip-et, és leállítottam az órát. Megnéztem az adatokat, és nem csalódtam a számokban. Az alig kilenc kilométeres szakaszban 252m szint volt, aminek a döntő része az utolsó 2 kilire korlátozódott. Azt gondolom, hogy az 5:09-es átlagtempó igencsak barátságosnak mondható ezek alapján, így elégedett voltam a futással.


Alig indultunk el, mikor jött az infó, hogy Karesz elhagyta a rajtszámát, így Zoli átváltott Scherlok üzemmódba, és vigyorogva küldte a fotót, hogy a küldetést teljesítette, és megtalálta nem sokkal a váltópont után. Becserkésztük Kareszt, és Zoli visszaeszkábálta a rajtszámot, majd robogtunk tovább a következő tetthelyünkre, Gyenesdiásra, ahol Zolinak kellett Mártit váltani.

Várakozás közben figyeltük, hogy hol jön Márti, és a szpíker hallotta, amit beszélünk. Jó fej akart lenni, csak a hallásával volt némi gond, mert Mártit rövid úton átkeresztelte Martinra. Be is mondta, hogy ott jön mindjárt Martin. Márti meg nem értette, hogy miként változott ilyen gyorsan fiúvá, de gondolta, hogy biztosan a wellnessben történt.


Zoli elstartolt, és vele együtt mi is elhagytuk a pontot (ő pedig fogtündért), hogy tiszteletünket tegyük az egyik kedvenc pontunkon, Keszthelyen, ahol sok finomságot be tud gyűjteni a megfáradt futó.

Közben azért zajlottak az események, mert Zoli meglepődve tapasztalta, hogy Fenékpusztánál nincs senki, aki leváltsa. Peti épp a fenekét vakarta, és addig sikerült öltözködnie, hogy sikeresen lekéste a váltást. Szerencsére Zolit sem abból a fából faragták, hogy ilyen probléma megakassza, így ment tovább Balatonberénybe.
Mi némi nehézségek után sikeresen leparkoltunk Keszthelyen, majd játszottunk a tornazsákért, hogy legyen mibe begyűjteni a cuccokat, ezután pedig feltöltöttük a készleteinket ropiból, piskótatallérból reggeliző kekszből és alkoholmentes sörből.


Itt sikerült összefutni Beával, alias Masnislánnyal is, akivel olyan jót dumáltunk, hogy Edóék szóltak, hogy indulni kéne. Gyors búcsú, és már mentünk is tovább, hogy le ne késsük a következő futásomat.

Mindeközben Peti ismét összekapta magát, és harcias tempóban futott (biztosan üldözte a lelkiismeret), majd adta át a stafétát Szilárdnak Balatonmáriafürdőnél.
Szilárd első szakasza után jött a mi kis titkos fegyverünk Mimi, a maga 8 évével. Csodásan kapkodta apró lábait, akinek kisebb tesója, Lili volt a saját bringás kisérője, és persze a méltán büszke apuka is velük futott. A következő váltópontnál a csippantós ember majdnem elolvadt a cukiság faktortól, amit szerintem sikerült kimaxolnunk. Itt Szilárd visszavette a chip-et és már száguldott is Balatonfenyvesre, ahol már Ági várta, hogy elfusson vele Fonyódig.


Nekem itt volt a következő bevetésem, ahol egy pici szusszanás után elmentem sétálni, hogy megjárassam a lemerevedett lábaimat. Aztán ahogy közeledett az idő beálltunk a váltóponthoz, ahol valami nagyon elektrós muzsikát toltak, némi füsttel megfűszerezve, így Mártival nem tudtuk megállni, hogy ne nyomjunk valami denszet, és szeleteljünk fel vagy 20dkg felvágottat.


Aztán beszáguldott Ági, akitől átvettem a chip-et és már futottam is tovább. Először kicsit darabosan ment, de ahogy melegedtek be a virgácsaim, úgy lett egyre könnyebb. Ezen a részem már futottam korábban, csak akkor sötét volt, és nem láttam, hogy milyen szép. Most viszont volt időm gyönyörködni a tájban.


Szépen haladtunk, és már csak cirka három kilométer volt hátra, amikor kicsit feljebb kapcsoltam. Ráadásul volt egy másik srác is, aki tolta neki. Na, gondoltam, akkor gyerünk, utána iramodtam. Olyan szépen sikerült felpörögni, hogy a befutóm vége már 4:10-es tempó lett. Igazán jó kis futás volt, amit nagyon élveztem, és jól ki is futottam magam, és örömmel adtam oda Karesznak a chip-et.

Ő balra el, mi pedig Zolival mentünk tovább autóval az egyetlen és utánozhatatlan, privát ötcsillagos frissítőpontra, Széplakra, Szilárdékhoz. Kriszti és a gyerekek (Lili és Mimi) meg is lepődtek, hogy milyen korán ott vagyunk, de már több, mint 2 óra előnyt sikerült a csapatnak begyűjteni. Kriszti és a két csajszi most is erősen kitett magáért, mert a mini szendvicsek mellett, sajtfalatok, gyümölcstál, és édes finomságok sorakoztak az asztalokon a forró tea mellett. Kriszti pedig már kezdte sütni a palacsintákat.


El akartam menni lemosni az arcom, mert már éreztem, hogy kiült a só a búrámra, de Kriszti mondta, hogy ne szórakozzak, nyugodtan zuhanyozzak le. Nem kellett nagyon kéretni, mert nem sokkal utána, már csobogott is fejemre a forró víz. Elmondhatatlanul jól esett, szinte ujjá születtem.

Majd rábuktunk Zolival a finomságokra, és az addigra kisült palacsintára, és azt hiszem, hogy ez a néhány „apróság” ki is maxolta a napot.

Közben Karesz is szépen lehozta saját szakaszait, és örömmel konstatálta, hogy Márti leváltja Balatonszemesen, ahonnan Balatonföldvárig kellett futnia. Ez nem is jelentett problémát, és stabil futással, mosolyogva érkezett a váltópontra, ahol Peti átvette a stafétát.

Lassan befutottak a többiek is, akik szintén csemegéztek a terülj-terülj asztalkámról, csak szegény Edó és Kitti maradt ki a szórásból. Természetesen csak ideiglenesen, mert Ági és Kriszti csomagoltak nekik a finomságokból.

Aztán Zolinak mennie kellett váltani Petit, bár éreztem némi hezitálást, hogy hagyja, had fusson még egy szakaszt. De ez persze nem így volt, csak az én gonosz manóm mondatja ezt velem. Simán megvolt a váltás és Peti jöhetett kajálni. Lassan de biztosan szétszéledt a csapat. Petivel maradtunk még, hogy ő is tudjon falatozni, majd mentünk az utolsó futásom helyszínére, Balatonkenesére. Igencsak ismerős volt a helyszín, mivel két héttel korábban innen indult az idei második IronMan versenyem.


Zoli Széplaktól Siófokig futott, ahol Szilárd jött újra, majd Balatonvilágosnál Ági váltotta.

Volt egy kis idő pihenésre, majd odamentünk a ponthoz és vártuk, hogy beérkezzen Ági. Irtózatosan fáztam, és felvettem a széldzsekit, amitől sokkal jobb lett. Igazából nem volt annyira durván hideg, hanem inkább már a fáradtság miatt lehetett.

Aztán a sötétben megláttuk Ágit, és Edó karácsonyi kivilágítású bringáját, aminek nagyon örültem, mert már nagyon futottam volna, hogy ne fagyjak szét.
Amikor elkezdtem futni láttam Edón, hogy nincs minden rendben. Kérdeztem is, hogy mi a probléma. Szegény Kitti kikészült, és ki akart szállni. Edit pedig próbálta segíteni, hogy idén sikerüljön megkerülnie a tavat, de sajnos nagyon úgy nézett ki, hogy nem fog sikerülni. Próbáltam lemaradni és dumálni Kittivel, de megértettem, hogy annyira szétnyomta a bringa, hogy semmi értelme tovább erőltetni, és ezt Ő is tudta.


Bélát (ez a neve a Kitti versenybringájának) nem erre találták ki, hogy lassú tempóban több mint 20 órát ülj egy vékony nyergen. Ráadásul még bringás nadrágot sem vett fel, így extrán durva feladat volt. Cipelte a futó és saját cuccait, lassan, a futó tempójában, tekert (közben még fotózott is), szóval emelem a kalapom így is.
Mivel segíteni nem tudtam, így visszaálltam előre, és a fejlámpám fényénél nyomultunk tovább. Itt jegyezném meg, hogy míg a frissítőpontok személyzete nagyon kedves volt, addig sok helyen az útbiztosítók egyáltalán nem figyeltek a futókra. Sok esetben még abban sem segítettek, hogy merre kell tovább menni egy-egy bizonytalanul kijelölt helyen. Ezen jó lenne, ha a kedves szervezők elgondolkodnának, és a jövőben összekapnák magukat, hogy ilyen ne forduljon elő.

Volt is baleset sajnos. Viszont ami még elég kiábrándítóbb, hogy sok Ub-s kisérő autó volt figyelmetlen és türelmetlen. Sok esetben fittyet hányva a futókra, nem adták meg az elsőbbséget, vagy csak a szerencsén, és a futó lélekjelenténén múlt, hogy nem történt baleset. Ez azért is megdöbbentő, mivel valószínűleg az ő saját futójuk is kint volt a terepen, és őt is érhette hasonló atrocitás. Emberek, figyeljünk egymásra!

A levegő kellőképpen lehűlt, és az utolsó szakasz, hazudnék, ha azt mondanám, hogy annyira jól esett (ráadásul ez volt a leghosszabb a három közül), de nyomni kell akkor is, ha már fáradt az ember hajnaltájt. A csapat számított rám, nem hagyhattam cserben (sosem tenném), így kicsit lassabb tempóban, mint korábban, de szépen koptattam a kilométereket. Almádi előtt megint volt egy fincsi emelkedő, bár nem olyan durva, de annyira nem esett már jól, viszont tudtam, hogy hamarosan beérek és egy picit sikerült rákapcsolni a végére.

Átadtam a chip-et, de még az órámat is elfelejtettem megállítani. Ennél a pontnál szállt ki Kitti is. Szegény eléggé ki volt készülve érthető módon, és még a szmájli palacsinta is csak halovány mosolyt tudott az arcára csalni.

Fejóval próbáltuk vigasztalni, mert eszméletlen, amit végig tolt így is, és felpakoltuk a bicajt a kocsira. Innen már nem sok volt hátra Füredig, amit Márti és Edó vállalt be. Mi pedig mentünk a célba Balatonfüredre.

A többiek is ott voltak már, és vártuk, hogy befusson a két grácia. Számoltunk, hogy nagyjából mikor érkeznek, de zavar támadt az erőben, mert a várt időpont környékén még nem jöttek. Kitti eléjük is ment, mi pedig beálltunk a hosszan kanyargó emberkígyóba, hogy majd együtt fussunk be.

Aztán persze kiderült, hogy mi volt a késés oka. Először úgy gondolták, hogy kevés nekik a kitűzött táv, és egy helyen rossz irányba fordultak le, hogy gyűjtsenek némi pluszt a batyuba, majd Márti úgy gondolta, hogy szeretne egy férfi ruhadarabot, és nem sokkal a cél előtt zakózott egy hatalmasat Edó bringájával. Akkora ijedséget okoztak, hogy az összes szemtanú lebénult, több embert újraélesztettek, majd kijöttek a Moltól, hogy hátha feljön az olaj, de csak a plezúr volt. Az nem jött, hanem ment.

Szóval eme kis affér után azért csak megérkeztek, és becsatlakoztak hozzánk, hogy a végén együtt futhassunk be. A szpíker bemondta, hogy a Happy Run Team fáradjon a célkapuhoz, hogy elkészüljön a fotó.


A csapat szépen beállt, és sikerült némi mosolyt is varázsolni az arcokra, hogy a célfotó is rendben legyen.

Megkaptuk az érmeket, némi frissítőt, és már mentünk is a szállásra. Most nem csináltunk külön képet, mert mindenki hulla volt. Mondjuk nem alaptalanul, mert a kitűzött időt több, mint 3 órával sikerült megdönteni.

Némi pihenő után, amikor mindenki feléledt, összegyűltünk a teraszon, ahol megebédelt a csapat, majd Szilárdék is megérkeztek a gyerekekkel.

Ekkor Edó megjelent, és mondhatni szokás szerint mindenkinek megköszönte a hozzáállását a versenyhez, és kivétel nélkül mindenki kapott egy-egy személyre szóló oklevelet is. Nem semmi, hogy mindenre, és mindenkire gondol mindig.


Majd eljött a búcsú ideje, és szétszéledt a csapat, de nem olyan sokáig, mert az UltraBalaton Trail-re egy része újra összejön, hogy megküzdjön az északi part emelkedőivel. De az már egy másik történet….

Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az élménynek. Hihetetlen mennyiségű pozitív töltést szereztem be ebben a pár napban. Ezért is imádom ezeket a futásokat.

Akik nélkül minden sokkal nehezebb lenne:

Hozzászólások: