Természetesen az idén sem akartam kihagyni az UltraBalatont, így feladtam a hirdetésem a csapatkeresőbe, hogy csapatot mentenék. Jött is megkeresés, több is, de valahogy egyik sem volt az, amire vártam. Nekem ez szórakozás, és csak olyan csapatot mentek szívesen, akinél látom, hogy „igazi csapat”, együtt, egymásért küzdenek. Együtt rajtolnak, együtt érnek célba, és az egész 220km-t együtt küzdik végig.

Persze nincs baj azzal sem, ha valaki máshogy csinálja, de nekem fontos. Úgy vagyok vele, hogy futni itthon is tudok, azért nem utazok el, hogy beugorjak futni, aztán már jövök is haza, az nekem nem pálya.

Aztán egyszer csak pittyent a Messenger, és látom, hogy Edó írt, aki a Happy Run Team csapatkapitánya. Velük futottam már korábban, és nagyon bírtam őket. Érdeklődött, hogy elköteleztem-e már magam, mert ha nem, akkor ők szívesen látnának újra. Erre persze egyből igent is mondtam, mert itt minden úgy megy, ahogy korábban írtam.

Edit, mint tyúkanyó szervez, tervez, és koordinálja a csapatot. Ráadásul intéz kb. mindent IS. Ha otthon maradt valami, sebaj, mert nála több minden van, mint a madaras teszkóban. Szóval már vártam a versenyt.

Az úgy volt, hogy tavaly indultam először ezen a versenyen Nagyatád után, mert ott nem nagyon úgy alakult, ahogy szerettem volna. Aztán valami csoda folytán Kenesén sikerült egy PB-t menni. Idén szintén ugyanez lett a menü, bár most csak 4 hét szünet volt a két verseny között. De úgy voltam vele, hogyha tavaly ment, akkor idén miért ne menne. Mindezt még év elején gondoltam, amikor ki voltam éhezve a versenyekre, és be is neveztem.

Aztán jött ez-az, covid és társai, a motiváció pedig csökkent. Felerősödött az emberi kapcsolatok iránti vágy, és kevésbé érdekelt az, hogy újabb csúcsokat döntögessek. Jeleztem is az edzőmnek, aki látszólag elfogadta, de valahogy mégsem úgy kaptam az edzéseket, ahogy vártam, és bár nem jellemző rám, most volt, hogy egyszerűen nem csináltam meg.

Ott kezdeném a történetet, hogy nekem az idei év nem a nagy rekordokról és csúcsdöntögetésekről szólt, hanem arról, amit mindig is próbáltam mondani, hogy élvezzem azt, amit csinálok. A sport nekem most újra arról szólt, hogy kikapcsoljon, szórakoztasson, és a versenyeken találkozzam a barátokkal, ismerősökkel.

Ezt elég nehezen sikerült áttolnom az edzőm felé, amit valahol meg is értek, mert ő olyan, aki a maximumot akarja kihozni belőled, még akkor is, ha te nem azt akarod. Így idén először voltak olyan edzések, amiket nem teljesen úgy hajtottam végre, ahogy ki volt írva, és még csak nem is idegesített. Na, ilyen korábban nem fordult elő.

Idén megint csapatot mentettem az UTT-n. Ráadásul olyat, amit már korábban is. Nem sokkal a verseny előtt Zita a csapat kapitánya rám írt messengeren, hogy van-e már valami csapat ahol futok? Mondtam, hogy még nincs. Erre ő, hogy akkor már van, és mindenképpen számítana rám. 54km táv maradt ki, amire nem volt jelentkező. Én bevállaltam volna, de azért a partizán akciókat hanyagolva, egyeztetni szoktam az edzőmmel, hogy mi legyen, és mennyit futhatok, úgy, hogy ne kavarjon be az edzéstervbe. Nándi 30km-ben maximalizálta a távot, így keresni kellett még egy beugróst.

Az Ultrabalatonos futás után olybá tűnt, hogy idén már nem nagyon fogok versenyezni, és az alapozásig kellemesen pihengetek. Mondjuk ez a pihenés is relatív, mert nem nagyon tudok a hátsómon ücsörögni sokáig, és így is heti 6 edzést csináltam. Nándi már szólt is, hogy jó lenne, ha picit visszafognám magam, és legalább még egy pihenőnapot iktassak be.

Nem sokkal ezután érkezett a Messenger üzenet Edótól, hogy Jani újból szükség lenne a segítségedre. Aki esetleg az előző UB-s beszámolót nem olvasta volna, annak mondom, hogy Edó a Happy Run Team csapatkapitánya, akiket az UB-n kisegítettem, mert kiestek tagok.

Mondhatni a történelem megismételte önmagát, és 3 tag hiányzott a csapatból. Zoli (féllábú Kenguru), aki már az UB-n sem akart futni, beáldozta magát, annak ellenére, hogy aznap éjszakára kellett mennie dolgozni, bevállalt egy combos szakaszt. Edó triatlonos nagyfia Tomi is beugrott, azonban még ez is kevés volt a boldogsághoz. Itt jöttem én újra a képbe, hogy a hiányzó űrt kitöltsem. Az UB Trailről címszavakban csak annyit mondanék, hogy 109km táv, amelyben 2137m szintkülönbség van, és gyakorlatilag a Balaton-felvidéken kanyarog, leginkább erdőben és terepen.