Az úgy volt, hogy tavaly indultam először ezen a versenyen Nagyatád után, mert ott nem nagyon úgy alakult, ahogy szerettem volna. Aztán valami csoda folytán Kenesén sikerült egy PB-t menni. Idén szintén ugyanez lett a menü, bár most csak 4 hét szünet volt a két verseny között. De úgy voltam vele, hogyha tavaly ment, akkor idén miért ne menne. Mindezt még év elején gondoltam, amikor ki voltam éhezve a versenyekre, és be is neveztem.Aztán jött ez-az, covid és társai, a motiváció pedig csökkent. Felerősödött az emberi kapcsolatok iránti vágy, és kevésbé érdekelt az, hogy újabb csúcsokat döntögessek. Jeleztem is az edzőmnek, aki látszólag elfogadta, de valahogy mégsem úgy kaptam az edzéseket, ahogy vártam, és bár nem jellemző rám, most volt, hogy egyszerűen nem csináltam meg.
Az idei évben vissza akartam térni arra az útra, hogy miért is csinálom az egészet. A sport szeretete, kikapcsolódás, örömforrás, és nem a jobbnál-jobb időeredmények hajszolása. Ha az jön, akkor persze örül neki az ember, de nem az elsődleges. Mellesleg a legjobb versenyeket akkor mentem, amikor ilyen lazán fogtam fel.
De térjünk vissza Kenesére.
Szombat délután a versenyközpontban némi sorban állás után begyűjtöttem a rajtcsomagot, majd meglátogattam A High5 standját, ahol sikerült pár szót váltani Lacival, de akkora sürgés volt, hogy hagytam inkább dolgozni. Rajtam kívül is sokan szeretik ezeket a termékeket.
Mivel több ismerőst nem láttam mentem tovább Szepezdre, Józsó barátomékhoz, de útközben még felvettem a kalandos úton érkezett Argon alkatrészt a bringámhoz. Mint eddig majd minden esetben, most is Józsi jött segítőnek a versenyre, amiért nem tudok elég hálás lenni neki. Ezt csak az érzi át, aki már részt vett egy ilyen versenyen, hogy milyen sokat tud hozzáadni egy olyan személy, aki mindig ott van ha kell, adja a frissítőt, vagy elintéz bármit IS ha arra van szükség.
Vasárnap reggel 5 kor keltünk, és bőven időben értünk le Kenesére. A High5 Energy Drinket már tegnap este bekevertük, így ezzel már nem kellett kapkodni. Bedepóztuk Dart Vadert, és összefutottunk Schmidt Petivel, akitől kaptam neoprént az úszáshoz, és persze Nitró is ott rontotta a levegőt. Lőttünk is pár képet, aztán közeledett a Chek-In.
A víz 19 fokos volt, de neóban teljesen jó, bár most is iszapos, ez nem változott semmit. Az úszás 4 körös az Iron távon indulóknak, 1 a rövid és 2 a speciál távosoknak. Ez a brigád indult egyszerre, a féltávosok csak délben rajtoltak. Mondhatom, hogy nem kevés ember sorakozott fel a vízben, és vette magát a habokba a speaker visszaszámlálását követően.
Érdekes, hogy a tömeg ellenére semmi atrocitás nem ért, de ahogy olvasgattam később a posztokat más sem nagyon panaszkodott. Elég jól ment az úszás, bár a negyedik körnél már kezdtem unni a befelé delfinezést, mert egy jó darabig olyan alacsony volt a vízszint, hogy úszni nem volt értelme. Csodák csodájára az eddigi legjobb úszást sikerült produkálnom 1 óra 16 perces idővel.
Miután kint voltam a vízből nagy kapkodást nem rendeztem, de azért haladtam az öltözéssel. Most odafigyeltem mindenre, és 6 perc környéki depózással el is tudtam indulni a bringás részre.
A forgalomirányítás nagyon jó volt, könnyedén eljutottam a forgalom által lezárt részre, bár egy darabon (a körforgalomig) nem volt valami fényes az útminőség (Nagyatád 2 feelingem volt), viszont utána parádés az elkerülő, amin 5 kört kellett teljesíteni.
Vagyis lett volna parádés, ha nincsenek azok a sunyi emelkedők, nincs ekkora meleg szeptemberben, és nem támad úgy fel a szél, amit tiszta szívből utáltam. Mondjuk a szél a 3. kör tájékán indult be jobban, addig „csak” a szintek adták fel a leckét az ilyen alföldi aszfaltbetyárnak, mint amilyen én is vagyok, de azért toltam, ahogy tudtam. Hozzáteszem, hogy nem fullon, mert ahogy reggel is beszéltük a srácokkal nem voltam túl lelkes ezzel a versennyel kapcsolatban. Igazából annyira nem kívánta a testem, és mondtam is, hogy csak érjek be a célba, a többi nem érdekel.
Szóval némileg próbáltam tartalékolni az energiákat a futásra, mert sejtettem, hogy az sem lesz majd sétagalopp.
Szépen fogytak a kilométerek, mint ahogy a frissítőpontokon a víz is. Számomra hihetetlen és elfogadhatatlan, hogy egy frissítőponton nem tudnak vizet adni, mert elfogyott. Amúgy a staff nagyon-nagyon kedves és segítőkész volt mindenhol, erről nem ők tehettek.
Józsi is profin tolta a High5-os frissítőket, így ezzel a részével nem is volt semmi probléma. Sajnos a mentő is sokszor járt. Látni nem nagyon láttam semmit, hogy mi történhetett, de egy komolyabb bukásról hallottam, ami állítólag kulcscsontöréssel végződött.
Az utolsó kört már annyira nem kívántam, de ugye ez nem kívánságműsor, és nyomni kellett. Ráadásul a körforgalom előtti gusztustalan emelkedőn elindult az orrom vére is (mondhatni orrvérzésig toltam), amit nem nagyon tudtam elállítani, többször meg kellett állnom, illetve sporttársaktól kértem papírzsepit, mert az enyém kifogyott. Aztán feladtam, betamponáltam, bár vérzett úgy is, tekertem tovább. Nem volt valami fényes dolog így kerékpározni. A depóba úgy érkeztem meg, mintha a sztálingrádi csatából jöttem volna meg full véresen. Igyekeztem kimosakodni amennyire lehetett, majd egy gyors öltözés (6 perc körüli depó), és mentem is ki a futópályára.
Az első kör még so-so, de aztán kezdtem érezni a meleget egyre jobban, illetve a fáradtságot is, és a 3.-4. kör igazi szenvedés volt. Mondjuk, ahogy láttam nem csak nekem. Aztán az 5 körnél mintha átlendültem volna a halálkapun, és kezdett picit jobb lenni, illetve az idő is kezdett némileg visszahűlni.
Nagyon sokan szurkoltak, sok olyan is, akiket nem ismertem, de valószínűleg követnek valamilyen felületen, mert név szerint kiabáltak, hogy gyerünk Jani, nyomjad Jani, legyőzöd magad, és ilyenek. Ott volt például a Szabó Csabit frissítő Farkas Tibi „Csibi”, aki nem csak alkatrészt szerzett a bringámhoz, de még volt, hogy futott is egy kicsit mellettem, és hűtött szivaccsal. Elképesztő jó fej volt, de sokan mások is. Sasi Gabitól is jött a power pacsi, és a szurkolás. Azért én is sok mindenkit megismertem, és buzdítottam, akikkel így vagy úgy ismerjük egymást, akárcsak látásból is. Mindenkinek jól jön az ilyen, ilyen kemény csatában. Mert ez csata volt a javából. Jókat nevettem a kitett táblákon is.
A futókörön kizárólag kóla, sótabletta és víz volt amit használtam, illetve egyszer amikor azt éreztem, hogy nagyon éhes vagyok, akkor egy fél banánt megettem, és jobb is lett. Az újítás a soft cup-al nekem fura volt, de nagy fennakadást nem okozott az asztaloknál. Jobban zavart, hogy kézben kellett vinnem, mert macerás volt kiszedni a hátsó zsebből, de jobban működött, mint vártam. A körök fogytak, az idő hűlt és szépen besötétedett. Olyannyira, hogy a futópályán, sok helyen vaksötétben kellett haladni. Én ezt sem értem, bár az élelmeseknek volt fejlámpájuk, illetve a szurkolók is volt, hogy világítottak szerencsére.
A 6. körnél már tudtam, hogy végig fog menni, ha kell, akkor sétálva. De nem kellett egyszer sem sétálnom, sőt az utolsó kört sikerült is „megnyomni”, és egy viszonylag összeszedett mozgást produkálnom a befutónál.
12 óra 34 perc lett a vége. Ennek nagyon örültem, mert akár 14 órával is kibékültem volna. Ahhoz képest teljesen jó. Ez a teljesítmény a korcsoport 7. helyére, illetve összetettben a 76. helyre volt elég. Látatlanban aláírtam volna a verseny elején.
Nagyon örültem, hogy vége lett, mert nekem is. Amíg Atádot vigyorogva nyomtam végig, addig Kenesét vicsorogva. Mondtam is Józsinak, hogyha még egyszer ilyet találok ki, hogy egymás után 2 Iront szeretnék, akkor vágjon fejbe valami szívlapáttal, de rendesen.
Schmidt Peti is végig várta a versenyt, és szórakoztatta Józsit is, így legalább nekik is jobban telt az idő. Nagyon nagy köszönet neki is, és a szurkolásért is. Hihetetlen, hogy milyen jó barátai vannak az embernek.
A befutó után a közös kép sem maradhatott el, aztán elmentem egy gyors masszázsra A srác, aki masszírozott úgy adta az ívet, hogy Mengele is megnyalta volna mind a tíz ujját, néha azt hittem, hogy becsurgatok, de tudtam, hogy sokat fog segíteni a regenerációban.
Ezután már csak egy gyors kidepózás, és búcsúzás egy kis hátba veregetéssel. Iszonyat fárasztó és kemény nap után indultunk vissza Szepezdre. Kérem kapcsolja ki……
A folytatást jövőre Podersdorfban tervezem, de ehhez nagyon nagy szükség lesz a csillagok együtt állására és a támogatóim segítségére. Reméljük, hogy addigra ez a pandémiás mizéria is csak egy rossz emlék lesz.
Óriási köszönet azoknak, akik idén is segítették az utamat (még akkor is, amikor nekik is nehéz volt a pandémia miatt). Az Ensport készítette az edzésterveimet és mérte fel a laborban az aktuális állapotom. A High5 bőséges frissítéssel látott el, hogy sem az edzésen, sem a versenyen semmiben ne szenvedjek hiányt. A Sóház Apartmanház és az Accell Hunland pedig lehetővé tette, hogy a nevezés és az utazás ne jelentsen akkora anyagi terhet, és csak a feladatra koncentráljak. Külön köszönet barátomnak Erdősi Józsinak, aki szabadidőt, energiát, családot beáldozva segített, és ott állt végig a pálya szélén. Végül, de nem utolsó sorban a gyerekeimnek és családomnak, hogy elviselték a hülyeségeimet, és sok-sok segítséggel levettek egy csomó feladatot a vállamról, hogy elmehessek edzeni. A követőknek pedig a sok energiát és támogatást és biztatást, amit kaptam tőlük.
Akik nélkül minden sokkal nehezebb lenne:
Hozzászólások:
Facebook