Egy picit menjünk vissza az időben. Na, nem olyan sokat, csak addig, amíg kiderült, hogy májusban nem lesz UB, mert Covid jött és elmeszelt kb. mindent, mint ahogy a korábbi beszámolóimban is írtam. Itt azért annyiban más, hogy az egyik legtöbb embert megmozgató futó rendezvényről van szó, ahol mindenki IS fut.

Ennek következtében elkezdtek felbomlani a csapatok. A Facebookon van egy UB csapatkereső csoport, ahová mindig fel szoktam tenni, hogy mentek csapatot, ha valaki szükségét érzi. Na, ebben a csoportban, ami az utóbbi időben ment, azt már majdnem nézni is rossz volt. Iszonyat mennyiségű csapatot próbáltak átadni, eladni, újjászervezni. Ráadásul szinte nulla kapással, ami azért durva, mert egyébként várólista van a versenyre, azok részéről, akik nem tudtak bekerülni.

Szóval, ha azt mondom, hogy káosz kezdett kialakulni ezen a téren, azzal egy csöppet sem túlzok.

A rövid időn belüli két IronMan után is szívesen részt vettem volna az UB-n egy csapatmentés keretén belül, de idén az előbbi okok miatt, nem szerettem volna nagyon sokat futni, csak olyan 20km környékén.

Ahogy feltettem a kiírást, az egyik csapatból már írtak is, és amíg elkezdtünk beszélgetni folyamatosan csipogott a messenger, olyannyira, hogy ki is kellett lőnöm. Editnek a Happy Run Team csapatkapitányának mondtam, hogy olyan csapatnak segítenék szívesen, akik „valódi csapat”, igazi csapatszellemmel, nem olyan „menjünk, csak fussunk aztán mindegy” brigád. Ő mondta, hogy nyugi ez tuti ilyen. Mindannyian őrültek (jó értelemben), és összeszokott csapat, ahonnan kiesett egy stabil futó (Tomi), aki ifjú triatlonista, és éppen máshol lesz versenye. Itt el is dőlt, hogy megvan a csapat.

Péntek délután érkeztünk le a Balatonfüredi szállásra, ahol mindenki elfoglalta a helyét, mert a CSK (csapatkapitány) semmit sem bízott a véletlenre és precízen ki volt dolgozva minden. Ki hol alszik, melyik autóba mikor szál be…stb.

Este egy gyors ismerkedés, és mindenki ment, pihenni, hogy reggel a 6:40-es rajtra üdén és frissen induljon a brigád. Itt nem volt széthúzás, közös rajt, közös befutó, ahogy kell.

Kicsit elbénáztam a pakolást, mert hosszú cuccból duplán volt mindenem, de egy nyamvadt rövidnadrágot sem tettem be. Így van ez, amikor nem checklist alapján pakol az ember. Szerencsére Szilárd felkészült volt mindenre, és kaptam egy nacit, Edittől egy rajtszámtartó övet. Komolyan mondom, hogy szerintem nem tudtam volna olyat kérni, ami nincs.

Reggel flottul ment az ébredés, és terv szerint érkeztünk a rajthoz, ahol elkészült a fotó, és Fejó megkezdte a versenyt. Sokat bambulni nem volt idő, mert utána én következtem, és mentünk is az adott váltópontra.



Az első etapom 10,5 km volt, ahol a vállalásom szerint 5:30-6 közötti tempót kellett abszolválni (ahogy jólesik alapon). Mert igazából nem az idő számított, hanem, hogy sikerüljön körbeérni. Ennek ellenére, olyan kellemes volt az idő, és megfelelően kipihent voltam, így könnyedén ment a futás. A szint ellenére is 5:08-as idővel sikerült hoznom az első saját szakaszt, pedig a csajokkal még beszélgettem is. Nagyon szuper volt a dupla bringás kíséret. Volt, hogy Edit előrement és már készültek is a sztárfotók. Hihetetlen energia szorult belé.


Beérve a váltópontra Peti váltott, aki amellett, hogy vállalt egy kis futást, bringás kísérő is volt.

Amúgy elképesztő szuper kis csapat volt. Mindenki tette a dolgát, pedig nem kis kihívás volt ez sokuknak, mert különböző sérülések, és egyéb nyavalyák ellenére is meg akarták csinálni.


A hangulat fenomenális volt, és a csapat nevét le sem tagadhatta volna, mert valóban happy volt mindenki. Én régen nevettem már ennyit, mert folyamatosan ment a hülyeség. Ennek ellenére maga a verseny „véresen komoly volt”, az nem volt elviccelve, és nagyon figyelt mindenki a másikra. Minden kérésre ugrott mindenki.


Szépen haladtunk, gyakorlatilag mindenki hozta, amit kellett, illetve Szilárd meg volt bokrosodva, mert úgy tolta, mint valami gép. Meg is lett az eredmény, mert gyorsan össze is szedtünk egy óra előnyt a tervezett időhöz képest.


A váltópontok nagyon jók voltak. Mindenki zokszó nélkül frissíthetett, folyamatosan tudtam tölteni a kulacsot vízzel, amibe már ugrott is a High5 Zero tabi, hogy meglegyen a kellő utánpótlás.

A Mozgásvilág váltópontján Badacsonyban Barbi olyan befutót kapott, amit szerintem még életében sem. A szpíker nagyon nagy dumás volt, és amikor futó közeledett, ha mondtuk a nevét, akkor óriási hájpot csinált neki, és úgy futhatott be a pontra, mint egy világsztár.


Egyedül a kajálásra nem figyeltünk annyira (legalábbis én nem), de Keszthelyen részben ez is megoldódott, mert a Tesco pontja totál fullos volt. Tea, sör, keksz, ropi, csoki…stb. Tényleg szuper volt, viszont durván nem mertem enni, mert innen következett a második szakaszom, ami kb. 12km.


Peti és Kitti volt a bringán. Szépen elindultunk és jól is ment a futás, pedig jóval melegebb volt, mint reggel. Viszont ennél ingerszegényebb szakasz szerintem nem sok van. Dög egyenes, sehol-semmi látnivaló (hacsak az útépítést nem vesszük annak). Ráadásul szépen beindult a szél is, és tudjuk, hogy a szélnek van egy olyan kedves tulajdonsága, hogy mindig szemből fúj, de tényleg.

5km-környékén ittam egyet, és szóltam Petinek, hogy a hamarosan muszáj valami szénhidrátot adnia, mert érzem a kajálás hiányát. Egyből mentő gumicukor került elő, majd egy kis csokis piskóta tallér, és máris minden szebb lett. Fenékpusztánál a pont után megálltam még inni, és már mentünk is tovább. Aztán már csak párkilométer és be is értem a váltópontomra, ahol Peti váltott.


Ő gyorsan előrement a bringával, hogy addig felkészüljön, és a pontra beérve, pillanatokon belül meg is volt a csere. Én pedig felültem a bringára, ami piszok jól is esett. A szakaszt nagyjából 5:20-al le is hoztam, szóval ez is pipa.

Peti ezer éve nem futott már, és kicsit nehezen ment az eleje, mert be volt állva a vádlija, de némi kocogás után elmúlt és stabil tempóban szépen koptatta a távot.
Én közben meg gyorsan sóbevitel gyanánt betoltam a Tesco-s pontnál zsákmányolt két csomag ropit, szóval egészen komfortosan voltam. Közben meg ment a duma. Annyit nevettünk, hogy teljesen kivoltunk, mert lomtalanítás volt ezen a szakaszon és a teljes 70-es, 80-as évek retró cuccai fel voltak vonultatva, amire a „testvérek” már több helyen szemet is vetettek.

Petit, Kitti váltotta, aki egyébként eddig végig tolta bringán (országútin), és úgy megindult a futásnál, hogy rá kellett szólnom, hogy szolidabban, mert nem érem utol. Bitang akarat, és kitartás szorult ebbe lányba, annyi szent.


Közben még Kokóval is találkoztunk. Megálltunk picit beszélni, várta a feleségét, aki nem sokkal ezután, mint a gyorsvonat húzott el.
Szilvi már várt ránk Fenyvesen, és átvette a stafétát. Mi pedig átmentünk a következő váltópontra, Boglárra.

Itt már bitang éhes voltam, és a többiek is mondták, hogy már kajáltak, és a büfénél tudok venni mindent. Na, ez nem jött össze, mert rántott szeletet néztem ki, de nem volt. Pont úgy, ahogy más sem, és már csak lángost tudtam venni. De még, így sem szólhatok, mert az utolsó előtti lángost sikerült megvennem, az utolsó sör kíséretében, és be is zárt a büfé. Mindegy, jó volt ez is, és máris sokkal jobban éreztem magam, hogy ettem és ittam.

Utána pedig nagyon jót beszélgettünk Edóval, Szilárddal, Fejóval. Aztán már érkezett is Márti. Átadta a chipet, és Edit is belecsapott a lecsóba. Balatonszemesig 10km várta, amit hősiesen teljesített, pedig nagyon kész volt, amikor beért a pontra. Zoli (aki egyébként Ensportos) leváltotta, és elindult a saját szakaszán.


Ez sem gyenge sztori, mert idén négyesben futották volna körbe a tavat, de meghiúsult, és úgy volt, hogy ő csak lejön szurkolni, de valahogy, valami varázslatos módon beszerveződött egy kiesett tag helyett. Itt kérnék elnézést azoktól a csapattagoktól, akiket esetlegesen nem említettem, de nem akarom a teljes kört leírni, mert akkor soha nem érek a végére.


Pár dolgot azonban muszáj még elmesélnem! Közös egyetértésben megszavaztuk az UB legjobb frissítőpontjának Szilárdék nyaralóját, ahol a felesége palacsintával, limonádéval, kávéval, sajttállal várta a megfáradt brigádot. Ekkor azért már kellően fáradt volt mindenki, mert azért az UB nem csak a távtól kemény, hanem attól is, hogy értelmezhető alvás és pihenés nélkül kell végignyomni.

Szóval ott, mindenkibe új élet költözött, ezért ezer hála!

Ahogy korábban is, itt is mondtam, hogyha gáz van, akkor szóljatok és beugrom akár futni, akár bringázni ez nem lehet kérdés. Ekkor többen is mondták, hogy ők is, akár futnak, akár bringáznak, és be fogunk érni, NO PARA! Komolyan mondom, még most is kiráz a hideg olyan jó volt látni és hallani ezt az összetartást.

A másik durva sztori, amikor leszakadt az ég. Nem kicsit, nagyon! Annyira, hogy még a kocsival is meg kellett állni, mert gyakorlatilag úsztunk az úton, olyan vízátfolyás volt, mint ide Lacháza. Eközben Barbi kint volt ebben a pokolban. És nem csak ő, hanem Kitti is, aki már ekkor vagy 180 kilit bringázott. Ez valami brutális. Azt vártam, hogy a következő ponton Barbi olyan hisztit fog letolni, hogy még Kínában is belepirulnak, és nem. Semmi! Megáztam és annyi, egy szó nyafogás sem volt.
Kitti itt kiszállt, amit jól is tett, mert ebben az esőben kész életveszély volt országútival tekerni. Se úthibát, semmit nem lehetett látni.

Már nem sok volt hátra, kb 30km, amiből Szilárd könnyedén hozta a saját részét, majd Zoli átvette az Edó szakaszát, hogy kímélje. Szegény, aki nem is akart futni, és nem volt tökéletes állapotban jól belehúzott. Mondta, hogy mivel már megázott nem akart nekem szólni, hogy más ne ázzon meg.



Az utolsó szakaszt, a befutót pedig szándékosan nem vittel el, hanem életet lehelt Edóba, aki összeszedte minden erejét, és az emelkedő ellenére megcsinálta, bevitte a csapatot a célba. Közben a bringa is defektet kapott a z utolsó párszáz méteren. De már ez sem számított.



Elkészült a befutó fotó, átvettük az érmeket, és visszamentünk a szállásra pihenni.


Miután mindenki nagyjából kipihente magát, délután újra összegyűlt a csapat. Edó otthon sütött túrós sütije is előkerült, aminek nagy sikere volt. Megjött Szilárd is családostól, szóval teljes volt a létszám.


Ekkor a CSK csendet kért és elővarázsolt egy oklevelet és egy kupát, amit a legnagyobb meglepetésemre megkaptam, amiben megköszönte a csapat, hogy beugrottam és segítettem. Nem hiszitek el, de nagyon megható volt, és nagyon jól esett, pedig egyáltalán nem ezért tettem.


De ezzel nem ért véget, mert Kupát kapott Fejó, Zoli, Kitti, és Tomi is az eddigi teljesítményükért, illetve amit a csapatért tettek. Mindenkinek jutott egy kedves szó.
Ez a mostani UltraBalaton megint egy csomó új élménnyel gazdagított, nagyszerű embereket ismerhettem meg, akikből rengeteg motivációt tudtam meríteni. Ezért is imádom ez az egészet.



Jövőre megint megyek, ha úgy alakul. Hogy melyik csapathoz sodor a véletlen, azt csak az égiek tudják, de remélem, hogy legalább ekkora buli lesz!

Hozzászólások: