Az élet a legnagyobb rendező, de ezt bizonyára ti is megtapasztaltátok már. Aki folyamatosan követi a dolgaimat az tudja, hogy elkezdett érdekelni az extrém ironmanek világa, mert abban még bőségesen van kihívás számomra, így idénre nem Nagyatád volt a fő célpont. A dolgok viszont nem úgy alakultak, ahogy terveztem, és el kellett engednem ezt a dolgot, mert egy extrém ironmanhez nagyon sok pénz kell. Nem is a nevezés az, ami annyira drága, hanem az odautazás, szállás, és saját frissítő stáb, mivel ezeken a versenyeken mindezt magadnak kell biztosítani. Szóval be kellett látni, hogy erre most esély sincs. Így, mivel a Balatonman nem rendez Ironman távú versenyt, csak Nagyatád maradt, ami belefért a keretbe, pedig ott is eléggé elszabadultak az árak. De az égiek szeretnek (ebben teljesen biztos vagyok), így végül megkaptam az extrém ironmanem.

De induljunk a kályhától, vagyis Józsi barátomék balatonszepezdi nyaralójából, mert onnan volt a pénteki start Nagyatádra, ahová viszonylag korán odaértünk. Rajtcsomagfelvétel, pici nézelődés a versenyközpontban, majd Lacival a High5 standjánál egy közös kép, illetve Badar Gergővel is, a tavalyi bajnokkal a Bioracernél. Ezek után elfoglaltuk a szállást, és feltankoltunk némi elemózsiával, egy kis folyadékkal, majd vissza a versenyközpontba a tésztapartira.



Ott először Nitro, majd később Schmidt Peti is becsatlakozott, és egy kis sörözés közben (én csak egyet ittam) nagyokat nevettünk, és jól szórakoztunk. Leadtam a futós zsákot is, és úgy éreztem, hogy készen állok a másnapi megmérettetésre.

Nem volt időbeni tervem, csak, hogy beérjek, aminek több oka is van (covid, kevés motiváció, mert nem ezt szerettem volna), de Józsi szerint ez csak alibizés, és azzal együtt, hogy elismeri, hogy kemény dolog az Ironman, számára akkor király, ha megjavítom a korábbi időmet. Ezzel azért páran szembe szálltak, velem egyetemen, mivel minden verseny más, és ez nem szimpla matek, de elfogadom más álláspontját is. Nem kell mindenben egyetérteni. Azt is elismerem, hogy már inkább élvezni (átérezni a verseny hangulatát) akarom, mint csúcsokat döntögetni. Mondhatjuk ezt alibizésnek, vagy, hogy ezzel akarom a vállamról a terhet levenni (lehet, hogy ebben is van valami igazság), de már máshogy látom a dolgokat, és tisztában vagyok vele, hogy a javításhoz sokkal több edzésre lenne szükség, amit viszont nem szeretnék. De térjünk vissza a versenyre.

A nagyatádi verseny arról híres, hogy általában a versenyen van az év egyik legmelegebb napja. Megsülünk a pályán, és mindenki szenved a melegtől. Idén ez picit máshogy alakult. Az előrejelzés szerint nem volt várható kánikula, és talán egy kis eső is lehetséges, de ami szombat reggel fogadott, ahogy pakoltuk ki a cuccot a kocsiba az olyan volt, mint gyújtogatónak a vizes szalma. Szakadt az eső, mindez 17 fok kíséretében. Nem akartam elhinni.

Gyékényesre odaérve sem enyhült, és nagyon úgy látszott, hogy ez ki fog tartani. Így kénytelen voltam a versenymezre felvenni még egy pulcsit is annyira fáztam, amivel nem voltam egyedül. Pokrócba csavart szurkolók, és döbbent arcok tömkelege fogadott, és szerintem senki nem akarta elhinni ezt az egészet. Igazából különösebben nem izgatott, úgy voltam vele, hogy másnak is esik.


Sok idő nem is volt a töprengésre, mert lőttünk pár fotót a haverokkal, és már szólítottak is a chek-in-re, majd megszólalt Vangelis ikonikus száma, és mindenki izgatottan várta a rajtot. Idén is 3 körös volt az úszás, és 3 hullámban indultak a versenyzők. Először a profik és az 50 alattiak, majd a nők, és végül az 50 pluszosok, aminek így szerintem semmi értelme nem volt, de kicsire nem adunk.


Bevetettem magam a habokba (most nem mentem be a vízbe előtte, a hidegre való tekintettel), és éreztem, hogy roppant kellemes a víz. Szinte nulla verekedés, és elég gyorsan fel tudtam venni a kényelmes utazótempómat. Amire nagyon büszke vagyok, hogy semmi kavirnyászás nincs már, olyan szépen, egyenes úsztam a bója felé, hogy öröm volt nézni. Hat tempónként mindig kinéztem előre, és így szuperül tartottam az irányt. Körönként tudtam inni is egy picit, mert Józsi ott volt a kulaccsal. A sok úszásnak megvolt a gyümölcse, mert teljesen jó állapotban jöttem ki a vízből.


Picit kifújtam magam, öltözés, és már toltam is ki a bicajt. Komolyan mondom, hogy nem akartam elhinni, hogy még mindig, és ennyire esik, de az igazi döbbenet (amire azért számítottam az elmém rejtett zugaiban) akkor ért, amikor elindultam. A vizes mez, a hideg, és a szél, nem annyira baráti kombináció, azt hittem ráfagyok a bicajra. Józsi mesélte, hogy volt, aki 150 méter után leszállt, és azt mondta, hogy köszöni, de ebből nem kér. Az egyik versenyző odagurult mellém, és mondta, hogy ebből jó kis beszámolót tudsz írni, amivel csak egyetérteni tudtam.


Próbáltam nyomni, hogy ne fázzak annyira, mert az eső továbbra is komolyan kitartott, és igyekeztem odafigyelni, hogy nehogy esés legyen a vége. Sokszor kellemetlen és ijesztő volt, amikor egy kevésbé odafigyelő autós telibe terített vízzel (mert állt az úton a víz), vagy bevágott a versenyzők közé. A verseny egyik legnagyobb hiányosságának tartom, hogy nincs lezárt útvonal, és sok helyen kritikán aluli az útminőség. Ami száraz időben is zavaró, de ilyen mostoha körülmények között leginkább életveszélyesnek nevezném.


90km megtétele után beértem Nagyatádra, felvettem az új frissítőimet, hogy megkezdjem a 3 kis kör teljesítését. Ötvöskónyi felé volt egy rövid kerékpárút, amit szabályos volt használni, amire én is rámentem. Az egyik legviccesebb az volt, hogy az ott irányító bácsi odaszólt, hogy ne menjetek gyorsan, jó? Ezen nem tudtam nem nevetni.


A harmadik kört amikor kezdtem, akkor állt el az eső, és elég jó állapotban voltam. Nem is vettem vissza egyáltalán, illetve úgy voltam vele (és ezt mondtam is a srácoknak), hogy jól van, odateszem magam amennyire tudom. Gondoltam a bicajon, hogy de jó, hamarosan jön a futás, és annak jól kell mennie. De mielőtt befejeztem volna az utolsó kört, mielőtt beértem volna Atádra elindult az orrvérzésem. Megálltam egy picit, de mivel minden cuccom el volt ázva, hiába törölgettem vizes zsebkendővel, az annyit ért, mint halottnak a csók.


Így visszapattantam, és ahogy voltam betekertem a depóba. Ott kaptam száraz zsepit, közben öltöztem, felvettem a futócipőt, és irány a pálya. Majd az első frissítőnél lemostam a vért magamról amennyire tudtam. Józsinál ittam kólát, és elindultam az első körre.

Egész tűrhető volt, bár gondoltam lesz jobb, ha egy picit átáll a lábam. Tévedtem! A frissítést úgy terveztük, hogy minden kör elején egy sótabletta vízzel, és egy kicsi kóla, majd a kör felénél ugyanez, csak sótabletta nélkül. Szóval a második kör megkezdésekor, amikor megálltam Józsinál, és adta amit kell, kérdezte, hogy minden oké-e, de sajnos nem volt az. Ilyen még nem volt, nagyon rossz volt a gyomrom. A kör végénél, a versenyközpontnál el is akartam menni WC-re, de az összesen 3db toi-toi-nál gyönyörű sorállás volt. A nézők sorban álltak a versenyzőkkel. Még én szóltam a versenyzőknek, hogy nehogy sorba álljanak már, és hogy legyen már annyi sütnivalója mindenkinek, hogy előre engedi őket. Na, mindegy, inkább tovább mentem.


A harmadik körben azonban muszáj volt beiktatni ezt a kis kitérőt, a templom utáni frissítő előtt (szerencsére ott nem kellett sorban állni), de nem lett sokkal jobb. Mindegy mentem tovább. Utólag mondta Józsi, hogy azt gondolta, hogy fel fogom adni (de az kizárt, ahhoz valami nagyon nagy galiba kell, hogy legyen, mert legrosszabb esetben is lesétáltam volna a maradékot). Szerencsére erre nem lett szükség, mert ha kicsit szenvedősen is, de olyan 6 perc körüli tempót valahogy kipréseltem magamból (ami a frissítőpontokon történő megállások miatt ugye picit több lett). Megvolt az ötödik kör.


Magamban mondtam, hogy csak legyen meg a hatodik, mert onnan már tudom, hogy a hetedik az utolsó előtti, az utolsó meg már úgy is meg lesz. Sikerült. Peti és Józsi picit megnyugodott, mert mondták, hogy oké, jó lesz így, mert ez most stabil. Futás közben most kicsit sem voltam kommunikatív, alig beszéltem, pedig sokan szurkoltak (nagyon szépen köszönöm), de csak inteni volt erőm, és koncentrálni, hogy menjek. És akkor eljött az utolsó kör. Itt már tudtam, hogy megvan biztosan, és ha nem is lesz csúcs, de odatettem magam, mivel komfortzónán kívül voltam gazdagon. Próbáltam megnyomni, de nem volt igazán erőm egy tempós befejezéshez.




A cél előtti utolsó kilométere egyenesben a volt edzőm Nándi is odakiáltott, hogy szép volt, ami igazán jól esett. Ráfordultam a célra, egy pacsi Józsinak, és boldogan emeltem magasba a célszalagot 12:06-os idővel, ami egyben a 2. legjobb időm ezen a versenyen.

A PB elmaradt, de a lelkem tiszta, mert odatettem magam, rajtam nem múlt, és ha a gyomrommal nincs ez a malőr, akkor talán meglett volna a csúcsdöntés. Ettől függetlenül is nagyon boldog voltam, mert hatalmasat küzdöttem, és sikerült begyűjteni a 7. Ironmant.



Aztán jöttek a barátok a célhoz, készültek a képek, segítettek összekaparni magam. Amíg elmentem masszázsra, addig Peti kiváltotta a finisher pólót, Józsi elhozta a kocsiból a kajajegyet, mint egy igazi baráti, profi team, úgy működtek.

A masszázsra felfeküdve, a masszírozó lány mondta, hogy szokta olvasni a posztjaimat, és hogy milyen motiváló. De több sporttárssal is beszélgettem, aki követ valamelyik social media felületen, és ez komolyan mondom, hogy számomra is nagyon inspiráló.


A masszázs után végre jöhetett a kaja, amire a 7. körtől kezdve folyamatosan gondoltam, és már akkor eldöntöttem, hogy egy gyros tálat fogok enni, egy hideg sör kíséretével. Szerencsére alig kellett rá várni, mert a hosszabb sorok a pizzánál kígyóztak. így hamar neki is láthattam a lakmározásnak. Persze a száláson még ráraboltam erre-arra, mert addigra újra éhes lettem, de így megy ez kérem itt faluhelyen Ironman idején. Amit viszont eddig még soha nem csináltam, hogy most beültem egy kád forró vízbe, ami azért is vicces, mert otthon is csak zuhanyozom. Nagyatádon eddig általában hideggel kellett, mert mindig annyira meleg volt az idő, na de most…

Pár dolgot még kiemelnék, mielőtt befejezem.

Az első az, hogy nagyon köszönöm Imre Szandinak, az edzőmnek a felkészítést, mert igazán jól tudunk együtt dolgozni. Tökéletesen értette, hogy mik a célok, és ennek függvényében rakta össze azt az edzésmennyiséget, amit még jól toleráltam.

A másik, magáról a versenyről szól, ami ugyan fantasztikus kezdeményezés volt, de úgy érzem, hogy mára lenne mit fejleszteni rajta. Nem tudom, hogy a szervezők ezt mennyire veszik észre (költői feltételezés), de évről-évre csökken a nevezők száma. Az okokat is lehet tudni, mert sokan a szervezők által olvasott Facebook csoportba is beírják azt, ami nem tetszett. Az egyik legnagyobb gond továbbra is az útminőség egy-egy szakaszon, illetve, hogy a forgalom elől nincs lezárva a verseny. A másik, hogy telepített WC nagyon kevés volt, mindeközben az árak szépen elszálltak.

Hogy jót is mondjak, a frissítés nagyon jó volt, a frissítőpontokon nagyon segítőkész volt mindenki, a hangulat még mindig elég jó, de ha nem figyelnek, akkor várhatóan tovább fog kopni a nevezők száma, ami már így is a felére esett a korábbi évekhez képest.

A szokásos köszönet kört persze most sem szeretném kihagyni. A támogatók mellett, akiket külön feltüntetek, és hatalmas köszönet érte, jár a köszönet Erdősi Józsinak, aki mindig ott van, ha segíteni kell, Schmidt Petinek és családjának, Nitrónak és az összes embernek aki szurkolt, nem beszélve a családomról, akik már évek óta tolerálja a sport iránti kattanásomat.

Minden sporttársnak őszinte gratulációm aki akár egyéniben, akár váltóban teljesítette a versenyt, a barátinak csöppet sem nevezhető körülmények ellenére. További sok sikert, és gyors regeneráció kívánok!

Akik nélkül minden sokkal nehezebb lenne:

Hozzászólások: