Kezdőlap

Lassan, de biztosan beköszönt a tavasz, és a téli alapozásnak búcsút mondhatok. Persze az élet megy tovább, és gyúrok keményen a Nagyatádi főversenyre, az ExtremeMan-re. Aki rendszeresen olvassa a blogot az tudja, hogy idén az volt a terv, hogy megmutassuk, hogy mennyi az a legkevesebb edzés, amivel azért tisztességesen meg lehet csinálni egy hosszú távú triatlon versenyt.

Edzőm, Imre Szandi meg is próbálta ezt átültetni a gyakorlatba.
Ha valaki nem ismerné, csak címszavakban bemutatnám: ő az Ensport vezető edzője, maximalista, profi, killer, csupa szív, abszolút példamutató. Jobb edzőt nem is tudnék elképzelni magamnak.

Ettől függetlenül, valljuk be elvérzett a feladatban. Itt, ebben a szent pillanatban viszont fel is mentem, és nem, hogy hibáztatnám, pont ellenkezőleg becsülöm a munkáját, és emelem előtte nem létező kalapom.

Miért is írom ezt? Csupán azért, hogy ő annyira jó edző, hogy nem tud erőszakot tenni magán, és „csaklegyenvalami” szinten edzést írni. Nem, ő profi, és mint egy profi edző, neki az a feladata, hogy kihozza belőled (vagyis belőlem) a maximumot.

Persze, minimális kompromisszumot lehet kötni, de ez a felkészülés biztosan nem arról fog szólni, hogy ennyi a legkevesebb. Rájöttem közben, hogy ilyet kérni egy edzőtől valami olyan, mint amikor egy sportkocsit csak az első két sebességben használsz. Tudod, hogy van még benne, de nem piszkálhatod.
Szóval maximális kalapemeléssel felmentem, az önmegtartóztatásról, és hagyom, hogy tegye a dolgát, amihez ért.

Ami még jó hír, hogy idén már nincs rajtam kényszer, vagyis mindegy, hogy mennyi lesz az időm, inkább pozitív élményeket szeretnék gyűjteni, és amennyire egy Ironmant élvezni lehet, élvezni szeretném a versenyt.

Ettől függetlenül ennyi edzésmunkával nem gondolom, hogy sokkal rosszabb lesz, mint a tavalyi volt.

Mindenkinek további jó felkészülést, és kövessetek a Facebookon is. ;)